Szolgálat 18. (1973)

Tanulmányok - M.I.: Világ felé fordulás és világkerülés

gálatának vállalásában Istennek tetsző áldozatot lát, az emberek szolgálatára több motívumot és erőt szerez Krisztus példájából, és vele van Isten ereje. Azonkívül tudja, hogy „a fennhéjázással és rendetlen szeretettel naponta válságba sodort emberi tevékenységet Krisztus keresztjével és feltámadásával kell megtisztítani és tökéletessé tenni“ (GS 37).

A világ iránti szeretet bizony komoly áldozatokat követel és ezeket Krisztus keresztjeként kell vállalnunk: mikor hálátlanok és utálatosak az emberek, fáradtak, kedvetlenek vagyunk, és mégis derűsnek, türelmesnek kell lenni; vagy mikor nehéz precízen és becsületesen dolgozni, jobb lenne „lazsálni“, nem könnyű névtelen „hősnek“ lenni és a tömegben eltűnni, engedelmeskedni, igazságtalanságot lenyelni, stb. Ezt csak erős és Szentlélekból élő emberek tudják elviselni.

Azonkívül a keresztény ember reménye mindig előbbre mutat, mint a hitetlené, mert a szebb és jobb emberi jövő kialakításával, az emberiség szolgálatával „a mennyei ország alapanyagát készíti elő“ (GS 38).

Isten és Krisztus nem úgy szereti a világot, hogy magára hagyja, hanem magához öleli és fel akarja emelni, hogy több legyen önmagánál. A megtestesülésben az Ige nem rombolja le a világot, hanem meghagyja a világnak (és összes dolgainak) autonómiáját, öntörvényűségét és önértékét. Semmit sem vesz el a világtól, de adni akar valamit a világnak, amit az nem fogad el.

Isten épp Krisztusnak irgalmas tette által az egész világ elé tartja a „másvilág“ eszkatológikus perspektíváját, az „új ég és új föld“ kifejezéssel jelzett abszolút jövőt, ahová minden földi munkánk torkollik. A világnak ezt a végső beteljesedését a Szentírás sohasem nevezi világnak, még új világnak, másvilágnak sem, mert a „világ“ szó már a kereszténység kezdetén azt a világot kezdte jelenteni, amely a világosságot nem ismerte fel, az Igét nem fogadta be, csak „világ“ akart maradni, és az Isten irgalma által közölt lehetőséget visszautasította. Ezért aki hozzátartozik, az nem kap hatalmat arra, hogy Isten fia legyen, hanem csak e világ fia marad.

A keresztény ember tehát átéli az evilági munkában is, hogy résztvesz Istennek teremtő, gondviselő, fenntartó, természetes megváltó, sőt engedelmes áldozata által kegyelmi megváltó munkájában. Ez a hite békét ad neki, reménye Isten segítő erejét biztosítja, szeretete pedig növeli munkájának tökéletességét, kedvességét Isten és az emberek előtt.

Akiknek lelke nem érzékeny az „ismeretlen Isten“ szavára, a lelkiismeretre, nem ritkán menekszenek az alkohol, a kábítószerek, a paráznaság, a szertelen élvezetek, a zabálás mámorába, bálványimádók lesznek, vagyis életük célja egy autó, egy nő, az életszínvonal, stb. Ezért idegesek, türelmetlenek, durvák, önzők, beképzeltek, intrikusok, ha nehézség van, munkájukban hanyagok, pénzhajszolók, törtetők. Valósággal elvesztik „istenhasonlóságukat“. Ezek az igazi istentelenek, és nem föltétlenül azok, akik azt mondják, hogy nem hisznek Istenben.

2

17