Szolgálat 18. (1973)
Tanulmányok - M.I.: Világ felé fordulás és világkerülés
Azoknak, akik őt befogadták, hatalmat adott, hogy Isten fiai legyenek, kihívta, kiragadta őket (Gál 1,4) „e világ“-ból, „a sötétség hatalmából", és behelyezte az ő Fia országába (Kol 1,13). A világ felé fordulás normája: Jézus Krisztus A megváltásban az Isten Báránya elveszi a világ bűneit. Itt kézzelfoghatóan tapasztaljuk: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. A Fiú pedig úgy szerette a világot, hogy önmagát adta érte Istennek tetsző áldozatul. Erre az irgalmas szeretetre hivatkozik Sz. Pál, amikor sürgeti híveit, hogy Krisztus példáját követve adják át magukat Istennek tetsző áldozatul. Itt nem egyszerű felajánlásról, vagy felajánló imáról van szó, hanem teljes és egzisztenciális önátadásról, amely az egész ember bevetését, sőt „testi“ áldozatát is követeli. Erre utal a felszólítás: „Adjátok át testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul". Sz. Pál nem elemzi, milyen címen kötelességünk ez az önátadás, de az Isten irgalmára való hivatkozással jelzi, hogy önmagunknak teljes átadása hálaáldozat, amelyben egész életünkkel köszönjük meg azt, amit Krisztus értünk tett. Hálánk abban nyilvánul meg, hogy úgy és azért élünk, ahogy és amiért Krisztus élt és meghalt. így egész életünk ésszerű hódolat (logiké latreia), azaz igazi istentisztelet és istenszolgálat lesz. A mi istentiszteletünk nem egy elvont „Abszolútum" tisztelete, hanem a világot szeretetből teremtő, majd megváltó és üdvözítő Istennek a tisztelete. Istennek való egzisztenciális önátadásunk nem más, mint Krisztus tettének utánzása. A megtestesülésben Isten örök Igéje elkötelezte magát a világ mellett, mikor a világ része lett és közösséget vállalt az emberi sorssal és történelemmel. Az Isten Igéjével lényegileg egyesített embertestvérünk: Jézus Krisztus elkötelezte magát Isten mellett a világ nevében és a világért, amikor Istennek adta magát áldozatul a világért. Krisztusnak ezt az önfeláldozó szeretetét utánozzuk önátadásunkkal. Éneikül nincs Istennek tetsző áldozat, mert Sz. Pál mondja: „Adjam bár át testemet úgy, hogy elégjek: ha szeretetem nincs, semmit sem használ nekem" (1Kor 13,3). És mikor a következő versekben leírja, milyen legyen ez a szeretet, világosan kimutatja, hogy a felebaráti szerétéiről, tehát az egész embercsalád, az egész világ szeretetéről beszél. Különben az egész Evangélium tanításából tudjuk, hogy Istennek való önátadásunk és áldozatunk a felebaráti szeretetben nyilvánul meg. Abban a szeretetben, amely minden emberre, jókra és gonoszokra, tehát az egész világra kiterjed. Ez az egész emberi család iránti szeretet az Egyház örök tanítása. Ebben nem történt száznyolcvanfokos fordulat. Az Egyház a szeretetet mindig mint főparancsot hirdette. Az irgalmasság testi és lelki csdlekedeteinek gyakorlata mindig a kereszténység legjellegzetesebb magatartása volt. Sohasem merült 14
