Szolgálat 18. (1973)

Halottaink - Lőrincz Zoltán SJ (R.)

kedves egyéniségével itt is boldogult. Néhány év múlva főpásztora kihelyezte az egyházmegye újonnan szervezett lelkészségére, a hajdúk hajdani fővárosába, most azonban az egyik legelhanyagoltabb határmenti községbe, Kismarjára (régi nevén Kismária). Nyomorult parasztházban lakott, csak meghajolva lehetett szobájába belépni; kápolnája egy másik parasztház volt. Hívei több községben és településen voltak szétszórva, de azok sem sokan: a vidék református. Kápolnáját remekül fölszerelte, sőt az egyik filiában kápolnát is létesített. Ekkor átkerült Kórósszigetre, vagyis a Körösök hajdani szigetére. Rendezettebb település volt ez, és emberségesebb körülmények között élhetett. De nagy távolság választotta el paptársaitól, az anyaközségtől (Csökmő). A maroknyi kis hely a feltételes buszmegállótól még kilométernyi gyalogút. Több elődje innen valósággal megszökött, Lőrincz atya azonban szívósan és buzgón gondozta kislétszámú híveit. A Zsinat idején kétszer hetenként miséjével kapcsolatban zsinati beszámolót tartott nekik, amire a reformátusok is szívesen jöttek. Egyik ismerőse évek múlva is megindultan emlegette nála tett látogatását: sugárzott belőle az öröm és a hála, hogy lelkek pásztora lehet, látszott, hogy egyáltalán nem a „mennyiségre“ néz.

A volt csökmői református lelkész írja részvétlevelében: „Mély megrendüléssel vettük a hírt, hogy Lőrincz Zoltán kedves Barátunk és Testvérünk eltávozott az élők földjéről. Újévre kaptunk tőle üdvözlő lapot, amelyben nagyon boldog újévet kívánt. Én Zoltán-napra készültem, hogy írok neki egy köszöntő levelet. De ez már nem lehetséges, mert Ö már elment. Mint kórósszigeti plébános Csökmőn a református gyülekezeti teremben tartotta minden vasárnap a misét, az ottani néhány szem / volt úgy, hogy csak egy néni! / katolikus atyafinak megszégyenítő hűséggel. Jött motoron, szekeren, kerékpáron, gyalog, télben, hóban és sárban, hogy a szolgálatot ellássa.“

Hogy meleg, dinamikus természetével mennyit szenvedhetett ebben a szinte her- metikus lelki és szellemi magányban, annak csak Isten volt a tanúja. Nyári vakációi kárpótolták egy kicsit: ilyenkor járta az országot keresztül-kasul, és „tankolt“. Egyszer egy dunántúli ismerőshöz vetődött be a szülők távollétében. Pár perc alatt a földön körülötte ült mind az öt gyerek, és hallgatták. „Ez az atya a munkájáról beszélt, nem saját magáról“ — számolt be aztán élesszeműen az egyik anyjának. Hűséges, ragaszkodó szeretettel volt mindvégig barátai, s főleg rendtársai iránt. Egyikük gyémántmiséje után írta: „Azzal jöttem haza: érdemes szeretni az Úr Jézus Szívét, meg a Szűz Anya szívét, mert már itt a földön is milyen jó azokkal egy lenni, akik őket szeretik.“

Igen jól, lendületesen, színesen beszélt, azért sok lelkigyakorlatra hívták meg. „Mindenkit szentté szeretett volna tenni. Sokat dolgozott és sokat imádkozott“ — írja róla valaki. Sohasem kímélte magát, fáradságot nem ismert. Lelkigyakorlatai gyújtottak, bár néha túlsókat követelt és kissé erőszakosan. De mindenki érezte, hogy amit ajánl, azt ő is csinálja. És amilyen hajlíthatatlan volt az igazság hirdetésében, ugyanolyan megértő tudott lenni az emberi gyöngeségekkel szemben. A szere- tetet nem egyszer hősi fokban gyakorolta. Húga írja róla: „Sokszor lángolt, de sohasem égetett. Túlfűtöttsége néha fárasztó volt és tudott lenni a környezetére, de elég volt egyetlen őszinte, tapintatos hang, és tudta, hogy határvonalhoz ért. Akik megértették és akikkel hangot talált, azok felismerték komoly, mélyreható értékeit. Tovább tudott adni, és vonzani tudott embereket egy szebb, tisztább, nemesebb cél érdekében. Tanított és tanult mindig, mindenütt és mindenkitől, ha lehetett és érdemesnek tartotta.“

Két évvel ezelőtt is sok lelkigyakorlatot vállalt. A sok munka felőrölte erejét és nagyhétre, amikor a főpásztor Gádorosra nevezte ki plébánosnak, megrokkant. Belsőleg sokat küszködve, de végül is türelmesen viselte sorsát, megtörtségét, kimerültségét. Őszinte, mély hite és engedelmessége segítette ebben. P.Orosz halála után fáradtan, csendesen vállalta Verőcén a nővérek között a szerény munkát. Hálás volt állapotának minden kis javulásáért, sietett közölni ezt barátaival, s közben készséggel elfogadta

103