Szolgálat 18. (1973)
Halottaink - Egy magyar pap halála (Egy nyaralója)
EGY MAGYAR PAP HALÁLA Gyula bácsi — Éber Alán Gyula, a kántorkodásból korán nyugalomba vonult ciszterci; így szólítottuk, jóllehet még csak 55 éves volt — nyáron Balatonfenyvesen tartózkodott kis villájában, ahová nyaralókat is befogadott. Egy öreg papnak is gondját viselte, aki testileg-lelkileg nagyon elesett volt. Meg is halt szépen és Gyula bácsi a sírját is hűségesen gondozta. Neki magának is sokféle baja volt, pl. gyermek- paralízisből kifolyólag az egyik lábán visszamaradt valami, úgyhogy azon ortopéd cipőt hordott. De főleg súlyos szívbaja adott okot komoly aggodalomra. Másoknak. Mert Gyula bácsi soha nem kímélte magát, ha arról volt szó, hogy segíthet valamiben. 1971.aug.29-én este búcsúztatás volt, mert egy ott nyaraló fiatal házaspár másnap utazott el. Ö egy kicsit később jött, mert kocsijával még körüljárt és értesített néhány hívőt, hogy másnap reggel mikor jöjjenek a miséjére. (Mindennap misézett, bár nem ugyanabban az órában.) Ezen a napon — hétfő volt — 36 éves szerzetesi jubileumát ünnepelte. A búcsúesten igen jól érezte magát, még énekelgetett is; egy kis bort hoztak, abból is iszogatott pár kortyot. Német vendégek is énekeltek, aztán a magyarok, külön-külön. Ő indítványozta, hogy vegyünk sorra egy balatoni nótát is: Széles a Balaton vize . . . így este későn feküdtünk le, és reggel egy kicsit tovább aludt. De előzőleg délután még a temetőben is kint jártunk, a már említett öreg pap sírjánál imádkoztunk. A fiatalasszony könnyezett, mert az édesanyja temetésén volt utoljára temetőben. Akkor én vigasztalásul idéztem neki Sík Sándor versét: A halál is csak ennyi: — Ne félj elébe menni — Édesapád az Isten, Röpül eléd, ölelni. (Ne félj) Nagyon tetszett ez Gyula bácsinak. Elmondatta többször is, mert panaszkodott, hogy egy kicsit nehezen fog a feje. Még este is elmondtam neki egynéhányszor és megígértem, hogy majd elküldöm neki az egész verset. Másnap reggel szépen megmisézett, utána jóízűen megreggelizett. Indítványomra tojást evett (mert mint afféle magányos, nem sok gondja volt a saját ellátására és elég egyhangú koszton élt). Ebéd előtt megvarrta a szobámban egy széken állva a leszakadt függöny hevederét. Én meg közben mondogattam neki: „Atya, így nem lehet élni ilyen beteg szívvel, ilyen keveset pihenni, ennyit szaladgálni, nem enni rendesen . . . Hisz megtette, hogy egy pokróccal a kocsijában aludt, mert valakit hajnalban a vasúthoz kellett vinnie, és már este odament.“ Ö ezt csendesen elhallgatta és azt mondta rá, hogy igen, igazam van. Délben lement a vízre a csónakjával. Engem is hívott, de mondtam, hogy majd később megyek. A háznál nyaraló nyolcéves kislány pedig már bent lubickolt a vízben, így azt sem vitte, pedig máskor gyakran vele szokott lenni. Aztán le is mentem, de Gyula bácsit sehol sem láttam. Délután egyre nyugtalanabb lettem, hogy mégsem jön. De a fiatalok vigasztaltak: mondta, hogy ne várják ebédre, lehet, hogy nem jön haza, kicsit egyedül akar lenni az Istennel. Mégsem tetszett nekem, hogy a csendes vizen sehoisem lehetett látni a szép nagy német gyártmányú csónakot. A fiatalok messze bementek a vízre, de nem találták. Egymásra néztünk Gyula bácsi nővérével: „Ha eddig nem jött haza, akkor most már nem is jön.“ — „De akkor gyönyörű halála volt.“ Estefelé mentünk a rendőrségre bejelenteni. Sötétedett, vihar is ígérkezett. Kezdték keresni, de éjjel a vihar miatt nem tudták. Reggel a tanácstitkár jött jelenteni, hogy megtalálták a csónakot: nem volt más benne, csak a két evező, a napkalapja, a szemüvege, a breviáriuma és két törülköző. Tudtuk, hogy a nádas körül szokott egy kicsit mosakodni. Csak csütörtökön találták meg ott a testét. Nyilvánvalóan szívgörcsöt kapott abban a pillanatban, amikor kilépett a csónakból, hogy megmosdjék. Mindig attól féltettük, hogy a volán mellett kap görcsöt és baleset éri. Ehelyett 100
