Szolgálat 17. (1973)

Az egyház szava - VI. Pál pápa levele Kis Sz. Teréz centenáriumára

előttük. A napi munka nyomasztónak, értelmetlennek, haszontalannak tűnik számukra. Ráadásul néha a betegség tétlenségre kárhoztatja őket, az üldözés fullasztó leple terül rájuk. A legvilágosabban látók még jobban érzik gyönge- ségüket, hitványságukat, kicsinységüket. Az élet értelme már nem tűnik ki tisztán, Isten csendje — amint mondani szokás — nyomasztóvá válhat. Egyesek passzív belenyugvásba süllyednek; mások bezárkóznak önzésükbe, vagy az élet közvetlen élvezetébe; ismét mások megkeményednek vagy fellázadnak, végül vannak olyanok is, akik kétségbeesnek. „A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett“ Teréz mindezeknek azt a tanítást adja, hogy ne számítsanak önmagukra, akár az erényről, akár a korlátokról van szó, hanem Krisztus titokzatos Szeretetére. Mert Krisztus nagyobb a mi szívünknél, belevon kínszenvedésének áldozati ajándékába és életének dinamizmusába. Bárcsak mindnyájunkat megtanítana Lisieux szentje a gyermeki lelkületnek királyi „kis útjára“, a gyerekesség, a passzivitás, a szomorúság ellenpólusára! Súlyos családi megpróbáltatások, skrupulusok, félelmek és más nehézségek könnyen megzavarhatták volna kibontakozását; a betegség nem kímélte fiatalságát; mi több, mélységesen megtapasztalta a hit éjszakáját. De Isten kegyelméből magának ennek az éjszakának a kellős közepén megtalálta a bizakodó ráhagyatkozást és a bátorságot, a türelmet és az örömet, egyszóval az igazi szabadságot. Arra buzdítunk minden jóakaraté embert, különösen a kicsinyeket és a megalázottakat: elmélkedjenek a reménynek erről a paradoxonéról.

Végül úgy találjuk, korunk számára elsősorban kívánatos kegyelem a realista beilleszkedés abba a keresztény közösségbe, amelyben jelenleg hivatva vagyunk élni. Sok keresztény nem látja eléggé, hogyan lehet gyakorlatilag összeegyeztetni a személyes kibontakozást a vallásos engedelmesség, vagy a közös élet követelményeivel; a szabadságot a tekintéllyel; az élet- szentséget az intézményekkel; az emberekhez való viszonyunk őszinteségét a szeretettel; a karizmák különbözőségét az egységgel; a mindennapi realizmust a jelen „prófétikus“ kontesztálásával . . . Szent Teréz állandóan szembekerült ilyen problémákkal. Bizonyára hiába keresnénk nála ezeknek a kérdéseknek modern megfogalmazását, még kevésbé megoldásuk rendszerét. De tagadhatatlan az a ragyogó intuíció, amely nővéreivel — köztük novicia- társnőivel — való mindennapi viszonyát és rendi életének szűk keretei közé való beilleszkedését irányította. Finom érzékenységével, világos ítéletével, az egyszerűségre való vágyával, a lényegeshez való ragaszkodásával mondhatni a Lélek nyomán járt, eredeti utat tört, kibontakoztatta saját lelki személyiségét, és sok léleknek lehetővé tette, hogy új lendületet vegyen a ne- kivaló módon. De ennek elérése érdekében nem távolodott el az engedelmességtől; valóságérzékkel tudta felhasználni azokat a szerény eszközöket, amelyeket szerzetközössége kínált és az Egyház rendelkezésére bocsátott. Ahhoz, hogy cselekedni kezdjen, nem várt eszményi életmódra, tökéletesebb környezetre, inkább azt mondhatjuk, hogy az adott életmód és környezet belülről való megváltoztatásához járult hozzá. Az alázatosság a szeretet élettere.

58