Szolgálat 17. (1973)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Az Úr vacsorája

érthető, hogy miért választott reá ilyen rendkívüli, csodálatos módot. Jézus azonban nemcsak a tizenegy tanítványra gondolt ezen az estén. Gondolata átöleli valamennyi nemzedéket: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre."

Jézus e szavainak is mély gyökere van az ószövetségben. A zsidók minden ünnepe, minden áldozata „emlékezet“ volt. A húsvéti bárány áldozata pedig egész különösképpen. Izrael élete három dimenzióban folyik le: e három a múlt, a jelen és a jövő. Emlékeznek az Isten elmúlt dicsőséges tetteiről, szövetségéről, ígéreteiről. Megemlékeznek az Istenről, aki hűséget esküdött Abrahámnak, az Istenről, aki kivezette atyáikat Egyiptomból, az Istenről, aki megígérte, hogy „velük lesz“. Nem puszta elmerengés ez egy dicső múlton, hanem a múlt újjáéledése a jelenben. Az emlékezetből tett folyik. Az emlékező ember felidézi hivatását, újra átéli szerepét az Isten előtt. És megemlékezik Isten is. Mert ez az Isten nem múlt el a múlttal: az örök Isten ő, az élő Isten, aki ma is hűséges adott szavához. Övele kötnek szent egységet ma is a megemlékezők. De ez az Isten nemcsak volt és van, hanem jön is. A mi Istenünk a jövő Istene, a megváltó Isten. Izrael, mikor emlékünnepeit ülte, egyben táplálta reményét az Isten szabadító eljövetelében. Ha jönni fog az „Úr Napja", mi, akik róla emlékezünk, vele leszünk a diadalban.

Az ószövetség emlékünnepe a húsvéti bárányvacsora. Minden évben meg kell ülni, amíg az ószövetség tart. De Jézus keresztjével az ószövetség véget ér. És kezdődik az új szövetség. Ahogy az ószövetségnek emlékünnepe volt, úgy van az új szövetségnek is. Ezt ünnepeljük a világ végezetéig. Ezt hívjuk misének.

Itt emlékezünk az új szövetséget megalapító isteni tettre: hogy az Atya úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adá. Emlékezünk Jézus halálára, feltámadására. Emlékezünk, hogy — mert Egy meghalt mindenkiért — az élők már nem maguknak kell hogy éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadott. És ez a Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ő az élő, feltámadt Úr. ö az, aki ma is összegyűjti testvéreit asztalához, hogy ott — amint az isteni Bölcsesség ígérte (Péld 9) — önmagával táplálja őket. Őbenne részesülve egy testté leszünk és egy Lélek tölt el: Krisztus Lelke, az Isten Lelke, amely isteni, krisztusi szeretetet önt szívünkbe (Róm 5,5).

De ez a Jézus jönni is fog, hogy mindent betöltsön és mindent átadjon Atyjának. E nap felé, a bárány végső lakomája felé, épül az Egyház az eucha- risztia által: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, azt feltámasztom az utolsó napon“ (Jn 6,54).

Szent Pál egy mondatban fejezi ki e három dimenziót: „Valahányszor e kenyeret eszitek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön“ (1Kor 11,26). „Az Úr (Kyrios!) halála": ez Jézus halálát és feltámadását jelenti, az egyszeri, történelmi, döntő isteni tettet. „Hirdetitek“: ez a jelenben való meghirdetés, a mise cselekedete, szava: általa fejti ki erejét és érvényességét az egyszeri üdvözítő tett az itt és most összegyűlt hitközség számára. Az Egyház legmélyebb lényegében nem más, mint az úrvacsora kö55