Szolgálat 17. (1973)

Taníts minket imádkozni!

hét a személyes Istennel való személyes viszonyának kulcsára. Inkább azzal •próbálkoztunk, hogy felragyogtassuk olvasóink előtt annak az Istennek az arcát, aki ennek a viszonynak kezdeményezője is, kialakítója is, egyéni és közösségi betetőzője is, és rámutassunk az ő felénk való közeledésének nagy útjaira. Mert „azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal“ (Róm 8,26-27).

Mihályi Gilbert bevezető cikke ezekre a nehézségekre és erre a kivezető útra mutat rá. Ezután három cikkünk a szemlélődés nagy alapvető gondolatkörével foglalkozik, azzal a „csudálkozással“ (Pázmány), amely az Istenben való tiszta elpihenés művészete, és ennek a tevékenységhez való viszonyával. Balás Dávid a korakeresztény hagyomány alapján, Walter Spahn ossingeni (Svájc) ev. lelkésznek a taizéi közlönyben megjelent írása a mai ember helyzetéből és vágyaiból kiindulva mutat rá néhány alapvető elvre; végül Magyar Erzsébet élménybeszámolója e művészet gyakorlói közé vezet. — Másik nagy témakörünk közösségi imaéletünk szívével, s egyben Isten közelségének legnagyobb tényével: a liturgiával kapcsolatos. Farkasfalvy Dénes cikkének az új breviáriummal szükségessé vált új zsoltárfordítás kérdése ad különös időszerűséget; K.F. tanulmánya Isten népe felől nézve ad szempontokat, vagy inkább indításokat az „üresedő templomok teológiájá“-hoz, Nemeshegyi Péter szentírási elmélkedése pedig magát az Eucharisztiát veszi tárgyául. Végül -r -a a gyermek imádságra nevelésének néhány mai törekvéséről ad hasznos tájékoztatást. Többi rovatunkban pedig gyakorlati példákat hozunk az Istennel való bensőséges társalgás megnyilatkozásaiból.

A szám címe talán már fölidézte bennünk az idei ökumenikus imanyolcad jelmondatát. Igen: világunk minden égető problémájában újra meg újra rá kell eszmélnünk a szentpáli bölcsességre, hogy „nem azon múlik, aki akar vagy törtet, hanem a könyörülő Istenen“ (Róm 9,16). Nemcsak az egységkeresés, hanem a zsinat utáni egyházmegyei és nemzeti zsinatok, a rengeteg kongresszus és tapasztalatcsere, szóval az egész megújulást kereső, a földön vándorként élő Egyház rádöbbent, hogy nem a megbeszélések halmozása, a szervezés ügyessége, hanem csak az önző önmaguktól elszakadt, az Isten erejét és lelkét kereső, imádkozó emberek tudják igazán megvalósítani Isten szándékait. Az ilyenek tudják igazán szívükön és szívükben hordani minden testvér minden szükségét, és ők tudnak igazán megfelelni is nekik, mert az irgalmas Istentől tanulják meg ennek tudományát. Az új idők tágszívű közösségi embere csak az imádság nagy iskolájában érik be.

„Mi is itt vagyunk és imádkozunk értetek“ (2Makk 1,6).

4