Szolgálat 17. (1973)

Tanulmányok - K.F.: Az üresedő templomok „teológiája“

Régen, főleg a hagyományos falusi miséken találkozott az egész község. Ez volt az egyetlen érdemleges találkozása a népnek. Utána elbeszélgettek, régebben vásárokat tartottak. Hiányzott azonban a mély lelki tartalom, az őszinte imádás, bensőség, és nem ritkán csak hagyomány, ruha-mutogatás, nyájösztön terelte össze a népet. Ma ezek a nem megvetendő, de elégtelen motívumok kikoptak. Igaz, mélyült a szentmise megértése, de bizony még mindig alig fejezi ki a lelki közösséget, az egy családhoz való tartozás érzését. Inkább csak összeverődött individuumok magánájtatossága a szentmise, amelyet künn az életben nem fedez a testvéri összetartozás, a kölcsönös segítség szelleme. A szekták és a szórvány-vallások többet éreznek ebből az összetartozásból: nemcsak együtt énekelnek, imádkoznak, hanem a templomon kívül is ismerik, segítik egymást. Az őskeresztények kenyértörését pedig épp a lelkek összetartozása jellemezte: egy szívük, egy lelkűk volt, lakomára jöttek össze, megosztották vagyonukat egymás között.

Nem kellene-e éppoly fontos gondunkká tenni a lelki családdá érlelést a szentmisével kapcsolatban, mint a rubrikák megtartását és a liturgiát? Nem lenne-e fontosabb, főleg filiákban, talán kevesebb, de jobban előkészített szentmise és az agapé bizonyos formáiban megvalósult ismerkedés, megbeszélés, összeforrás? Ma csak perselyezünk a szentmisén és azt szépen ki is dolgoztuk, de nem lenne jó éppúgy gondolni a megbékélés mélyebb és reálisabb kifejezésére? A házi misék okos megvalósítása igen alkalmas lenne a kisebb közösségek elmélyülésére és a szentmisébe való bekapcsolódásra. És a papoknak nem kellene-e lélekben átélni a paternitas spirituális gondolatát, paternalizmus nélkül: megismerkedni híveikkel, minden módon összefogni őket a szeretet és figyelmesség szálaival, a távollevők felé legalább egy ösvényt nyitvatartani és gyomlálni, hogy be ne gyöpösödjék az út a plébánia felé? Addig ugyanis csonka marad a szentmisénk, míg meg nem valósul a „communio animarum“, a kölcsönös adásban beteljesült egység, a Krisztus áldozatából fakadó szeretet. Nem kell-e az agapé gondolatát valamiképpen feléleszteni mai formában? találkozásokban, baráti beszélgetésekben? Aki figyeli egy plébánia világát, látja, hogy szinte magától bontakozik ki a misék után a hívek összeverődése, baráti beszélgetése. Mindezek mindmegannyi parányi felhívás arra, hogy mi is az igénye a lelkeknek. A lelki kom- múnió építésére vajon nem a legfontosabb feladat világi apostolok nevelése szentórákon, gyóntatószékben? Elhanyagoltuk a családfelajánlásokat Jézus Szívének, mert engedtük formalitássá torzulni; de nem lenne jó feléleszteni ezt a felajánlást úgy, mint a Jézussal való szövetség megújítását, az ő szerződéskötését egy-egy konkrét közösséggel, épp a szentmisével kifejezve?

Mondhatná valaki, hogy ez a sok kérdőjel az ábrándok világába visz. De az új liturgia máris számos lehetőséget tár fel ennek a közösségnek a formálására. Pl. mise elején, a bűnvallomásnál két-három kérdést vessünk fel: hogyan éljük meg a szeretetet? Minél többeket vonjunk be a felolvasásba, a hívők könyörgésébe. A felajánlást nem lehetne-e kifejezőbbé tenni az ajándé43