Szolgálat 17. (1973)

Tanulmányok - Walter Spahn: Szemlélődés a mindennapi életben

A szemlélődés tétje az, hogy nem töltjük meg a csendet munkával, zené­vel vagy szavakkal, hanem megmaradunk benne, várunk. Az Evangélium eszkatológikus szövegeit mindig történelmileg próbálták magyarázni, következőleg szinte minden vonatkozás nélkül a modern emberre. Nem érthetjük-e ezeket a Krisztus visszatéréséről szóló szavakat egyszerűen úgy is, mint erősebb, hangsúlyosabb kifejezését annak a biztos igazságnak, hogy Krisztus útban van felénk, emberek felé, és betölti minden vágyunkat? Csak Krisztus visszatérésének erre az ígéretére támaszkodva tudjuk ma­gunkra vállalni a csend kockázatát. Csak így vagyok biztos benne, hogy nem sajátmagamat találom meg a csendben újra, a saját vágyaimat, a saját mé­lyeimet, a saját érzéseimet, hanem a Feltámadottal találkozom. Ezek után, ha egyszer bizalommal döntöttünk a belső csend mellett, hátra van még a kérdés: hol talál a modern ember olyan helyet, ahol csendben lehet. Vajon nem az imádást kell-e először megtalálnunk újból, az együttes Krisztus-várást liturgikus együttléteinkben? A templomban való megjelené­sünk órája, az orgonaszó, amelyet hallgatunk, a közös ének, Isten igéjének közös hallgatása, a közbenjáró könyörgések, a szentségek már magukban is a szemlélődés jelei. Talán elkoptak, de ha újból elevenné tennénk őket, meg­mutatnák hatékonyságukat. Ezért kellenek keresztények — laikusok és teoló­gusok —, akik forrón szeressék ezeket a mi annyit kritizált istentiszteletein­ket: nem mintha az Egyház arca dicsőséges lenne, hanem mert Krisztus tes­te, az ő jelenlétének helye. Lehet-e a modern család a csend ilyen perceinek a helye? A legtöbb családi áhítatgyakorlat megmerevedett. Vagy újakat keresnek, vagy valameny- nyivel felhagytak. Ezért a mai család zsákutcába jutott: szenved a saját zűr­zavarától, és mégsem tudja már megtalálni a csend forrásait a közös imában. Csak egy megoldást tudok: elevenítsük merészen föl a régi jámborsági for­mákat, elsősorban talán az asztali imát. Mindenesetre nem szabad illúziókat táplálni és ne akarjunk „kis liturgiát“ csinálni magunknak, hanem elégedjünk meg néhány zsoltárverssel, Istenhez intézett rövid fohásszal. „Amikor imád­koztok, ne fecsegjetek össze-vissza, mint a pogányok. Azt hiszik ugyanis, hogy bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást“ (Mt 6,7). Az imát nem idővel és nem a szavak számával mérik. De azért bizonyos rendszeresség fontos. Krisztus szemlélésének egy másik lehetséges módja mindennapi életünk kellős közepén az, ha komolyan vesszük az Úr szavát: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig befogad engem, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem“ (Mk 9,37). „. . . Ekkor az igazak így felelnek majd neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni és adtunk enned, vagy szomjazni és adtunk innod? Mikor láttunk téged jövevényként és befogadtunk, vagy mezítelenül és felruháztunk? Mikor láttunk téged betegen vagv börtönben, és meglátogattunk? A király pedig ezt fogja 22

Next

/
Thumbnails
Contents