Szolgálat 17. (1973)
Halottaink - Biró Imre piarista (Nagy Miklós)
szeretetté nemesedett, anélkül, hogy megszűnt volna igényes lenni. Áttetsző világosság és nemes lelkiség jellemzi könyveit is. Alapvető munkát írt a Jézus Szíve-tiszte- letről és (négy kötetben) a szentignáci lelkigyakorlatokról. Könyvei jelentek meg a Szűzanyáról, az Oltáriszentségről, a keresztségről, stb. Sajátos kegyelemként szinte haláláig megőrizte szellemi frisseségét. A Teológia 1971. decemberi számába még kitűnő hozzászólást küldött. A Zsinat eseményeit, az ökumenikus törekvéseket örvendező figyelemmel kísérte. Külön meg kell említenünk, milyen tudatosan magyar volt (a „nemzetközinek" ismert jezsuita rendben) ez a lelkiség. A „Szent magyarok lapjá“- ban („Margitvirágok" c. újságjának mellékletében) felhívta a figyelmet több szentéletű magyar kortársunkra. Ö indította meg Bogner Mária Margit, Kaszap István, Batthyány-Strattmann László és Apor Vilmos boldoggáavatási eljárását. 1937/38-ban pedig megalapította a modern jellegű, a szemlélődő és tevékeny életformát szerencsésen egyesítő Unum-ot. A harmadik szempontot hangsúlyosabban kell kiemelnünk, mert aránylag kevéssé ismert. És ez: P. Csávossy, a szociális ember. Nagy tudása nem akadályozta meg abban, hogy egészen egyszerűen tudjon szólni a nép nyelvén. Szívesen prédikált kicsiny falvakban, vagy a városok nyomortanyáin, akár egészen kisszámú hallgatóság előtt is. Kassán minden vasárnap a városszéli nyomortelepen misézik, prédikál (Jézus Szíve-telepnek nevezi el), de ugyanakkor mindent megtesz erkölcsi és anyagi fölemelkedéséért is. Szegeden a Cserepes-sori szegénynegyedbe jár, a Széli-utcai kis kápolnában óvodásoknak beszél, családi napokat rendez világiak bevonásával. Kalocsai konviktusi prefektussága idején az ő égisze alól, az ő pártfogásával indul pályafutására Kerkai Jenő. Maga P. Csávossy országos feltűnést keltő szociális tárgyú előadást tartott Kalocsán, amely 1931 húsvétján a Magyar Kultúra c. folyóiratban Is megjelent, lelkesedést szítva a fiatal papság körében. A nyilvánosság vonalán nem folytatta tovább ezt a tevékenységet. De szociális körlevelét olvasva szinte fejbevág bennünket a kemény, tiszta, egészen „mai" hang: „Nem lehet igazi együttérzésünk a szegényekkel, a szenvedőkkel, ha magunk nem vagyunk szegények és nem öleljük át a keresztet." Aki ezt írta, most már — bízunk benne — a kereszt után Krisztust magát öleli, és onnét segít nekünk hozzá hasonlóan élni. Lelkigyermekei BÍRÓ IMRE piarista (1883—1972) Vértessomlón született 1883.okt.21-én; meghalt Budapesten, 1972.jan.1-én. Testvérbátyja volt Biró Vencel kolozsvári piarista egyetemi tanárnak. Dolgos ember volt és hosszú élete folyamán a rendi munkakörök több fajtáját látta el, mindig jól. Működését 1907-ben kezdte el a Délmagyarország kulturális életében olyan jelentős szerepet játszó nagymultú szegedi rendházunkban. 1918 nyarán Magyaróvárra került mint házfőnök és gimnáziumi igazgató. Két év múlva már Pesten működik, előbb mind rendfőnöki titkár, később mint asszisztens. 1943-tól ismét tanít előbb Pesten, majd pedig Tatán. S ő, aki sohasem akart elöljáró lenni — talán éppen ezért lett mintaelöljáró —, 1947/48-ban ismét házfőnök. Mint nyugdíjas 1950 nyaráig a tatai rendházban, majd pedig hozzátartozói körében él ugyanott. 1963-ban sikerült visszakerülnie a rendi keretbe, a budapesti rendházba, itt is folytatta, mindenre kiterjedő pontossággal és alapossággal, a Tatán elkezdett „Kegyeletes életrajzok" írását, vagyis az elhúnyt rendtagok életének megörökítését rendi használatra. Mint tanár viszonylag nem sokáig tanított, de alaposan és nyomothagyóan. Senki- sem gondolta, hogy ez a halkszavú, csendes ember mennyire ismeri és számontartja diákjait. A tanulmányi kirándulások vonatköltségeit kérés nélkül kifizette a valóban rászorulóknak. Volt tanítványai 60-65 év távlatából is igen nagy szeretettel és tisztelettel emlékeztek meg róla, keresték fel soraikkal, még külföldről is. Élmény volt 105
