Szolgálat 16. (1972)
Halottaink - Gaál Ferenc (Longauer Imre)
gédlelkészi kinevezést. Nagy kedvvel indult. Beköszöntő beszédében papi programját a nagy erdélyi költő szavaival így összegezte: Akarom, fontos ne legyek magamnak, A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme . . . Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindig enyhet ad . . . Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj . . . Legyek a hegedű, mely a végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót. És a Művész hamar letette a vonót. A temetést volt főnöke, Szilveszter Sándor sepsiszentgyörgyi plébános, c. kanonok végezte. Szentbeszédet volt osztálytársa, jóbarátja, Pakó Benedek mondott. Nagy veszteség? Nagy nyereség? Csak a Mindenható tudja. Hisszük, hogy van értelme az életnek, de van értelme a halálnak is. Mindkettő értelmét a jó Isten adja meg. A mi feladatunk tovább dolgozni, amíg nappal van. GAÁL FERENC (1909—1972) Hivatalos kiszálláson voltam a somogymegyei Ladon. Kerestem a plébánost, Gaál Ferencet. Nem volt odahaza, temetett az egyik fiijában. Szereztem egy köicsönkerék- párt, hogy tudjak vele találkozni. Az út olyan rossz volt, hogy a kerékpárt a vállamon cipeltem tovább. Már nagyon kimerültem, amikor végre találkoztam Gaál Ferenccel. Végzett a temetéssel, híres Mirza nevű lován jött hazafelé. A temetési palást és a karing összehajtva a ló nyergéhez volt hozzáerősítve. Nekem ez az egy kiszállás is milyen fárasztó volt. Gaál Ferenc 31 éven keresztül járta Somogy megye egyik legnehezebb, még a háború után is esperesi kerület kiterjedésű plébániáját, Ladot. Nem kérte magát könnyebb helyre. A veszprémi egyházmegye paptermő falujából, Káptalanfáról származott, ahol édesapja tanító volt. (Káptalanfai volt Káuzli Dezső, aki több mint 40 évig volt szemináriumi rektor Veszprémben. Jelenleg is több teológus és gimnazista készül a papi pályára onnan.) Fölszentelése után káplán volt Sümegcsehiben, Zalaszentgróton, Marcaliban és Kaposvárott, 1941 óta a sok filiás ladi plébánia lelkipásztora. Gyász- jelentésében ezt írták róla: „Szentelésétől fogva a kiválasztottság tüze emésztette, fáradságot nem ismerve mindent megtett, hogy Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét előmozdítsa.“ Élete példájával megmutatta, hogy a magyar papságban él a buzgóság szelleme. És most adjuk át a szót paptestvérének és jóbarátjának, a mikei plébánosnak: „Míg kórházban voltam, ő jött át 18 km-ről kisegíteni. (Mikor elfoglalta plébániáját, 18 lakott hely tartozott hozzá, most már csak 3 volt — a többiből másik két plébánia alakult —, negyedik az enyém, amelyet szeretetből vállalt.) Júl. 30-án is elmondta du. 5-kor nálam a szentmisét, elindult kis Jáva-motorjávai haza. Fele úton elromlott a motorja, hosszú kilométereken keresztül tolta hazafelé. Közben összeesett és meghalt végkimerülésben. Melegszívű, örökké vidám, munkás paptestvért vesztettünk benne.“ Egyedül élt a plébánián, példás rendben tartva mindent, csak bejárónője volt. Derűs kedélye melegséget sugárzott paptársaira, híveire. Keszthelyi temetésén dr. Lékai László püspök, veszprémi apostoli kormányzó és több mint 100 pap kísérte utolsó útjára Sojnogyból, Veszprémből és Zalából. Longauer Imre 96
