Szolgálat 16. (1972)
Könyvszemle - Cserháti József: Az Egyház és szentségei (Szabó Ferenc)
vatikáni apostoli nyomdában készült, ugyanúgy, mint két évvel később, már Vili. Kelemen alatt, a javított végleges kiadás, az un. Vulgata Sixto-Clementina. Emlékeztessünk röviden a kiállított példányok nyelvére is. Az 56 latinnyelvű és 35 görögnyelvű emlék mellett számos más nyelv szerepel. 13 héber kiadvány között ott van egy a zsinagógában használatos hatalmas méretű tekercs, valamint az 1488-as első nyomtatott héber biblia egy példánya. Két arab evangélium-kézirat a 9. illetve a 10. századból való; ugyancsak a 10. században íródott a glagolit evangélium meg a georgiai evangélium, és ugyanebből a korból származik egy örmény kézirat. Ezek a kéziratok mind az illető nyelvek legrégibb írott emlékei közé tartoznak. Az Úr Jézus által beszélt arám nyelven íródott a palesztinai targum, amelynek egyetlen 16. sz.-i kéziratát csak újabban fedezték fel. Láthatunk még szír, perzsa és etióp kéziratokat a középkorból. Ugyancsak szerepelnek poliglották is: két, három, öt, nyolc nyelvű kéziratok és nyomtatványok. Tisztelettel és megilletődve hagyjuk el a vatikáni biblikus kiállítást. Nemcsak a pénzben ki nem fejezhető értékekre és a művészi szépségekre gondolunk vissza, hanem azt is érezzük, hogy ezek az emlékek kapcsolatba hoztak bennünket keresztény testvéreink egymást követő generációival, akik már majdnem húsz évszázada ezeken a lapokon örökítették meg és ezekről a lapokról szívták magukba az élő Isten üdvözítő igéjét. Verbum Domini manet in aeternum, az Úr szava mindörökre megmarad. Nagy Ferenc Cserháti József: Az Egyház és szentségei. Budapest, Szent István Társulat, 1972. 414 o. Jelentős munkával gazdagodott az újabb magyar teológiai irodalom: a tavasszal jelent meg Dr. Cserháti József pécsi megyéspüspök nagyszabású monográfiája. Az Egyházról szóló 1964-es könyve után most a zsinati teológia eredményeivel számolva újrafogalmazta ekkleziológiáját és a liturgikus reform teológiai alapjait vizsgálva modern szentségtant írt. Az előszóban elmondja, hogy már előző könyvének befejezése óta megvolt ez a szándéka és tanulmányozta jeles teológusok (Congar, Daniélou, Rahner, Ratzinger, Schmaus, Semmelroth) idevágó munkáit, főleg pedig Schillebeeckx- et, aki egyedül írt új szellemű önálló szentségtant. Könyve azonban — jóllehet gyakran idézi a legjobb mai teológiai irodalmat — önálló szerkezetű és szellemű. Szerencsésen egyesíti az újat és a régit — „nova et vetera“. Nemcsak Schillebe- eckxre és Kari Rahnerre hivatkozik (ők valóban úttörők voltak az egyház és a szentségek kapcsolatának újrafogalmazásában), hanem a konzervatívabb Schmausra és a magyar Schütz Antalra is, aki — Cserháti József szavaival — „új utakon járt már 40 évvel ezelőtt“. A szentségtant is — nagyon helyesen — az egyházról szóló teológia egy részének tekinti; továbbá állandóan rámutat a szentségek krisztológiai vonatkozásaira: mindent a Krisztus-misztérium fényében vizsgál, abban a tudatban, hogy — mint Sz. Ágoston hangoztatta — nincs más misztérium, mint Jézus Krisztus. („Non est aliud Dei mysterium, nisi Christus" Epist. 187,34.) Módszerét tekintve nem lineárisan — egyenesvonalúan — halad előre, hanem koncentrikus körökben: vagyis már a kezdet kezdetén összefoglalja mondanivalóját és az egyes fejezetek során ezt a kezdeti magot bontja ki, az alapvető gondolatot mélyíti el, szélesíti ki, rávilágítva a szentségekkel kapcsolatos teológiai problémák számtalan vonatkozására: Szentháromság, Krisztus üdvösségi művének szempontjai, kegyelemtan, stb. Ennek a módszernek megvannak az előnyei és a hátrányai. Előnye az, hogy az olvasó mindig látja a nagy összefüggéseket, sohasem vész el a részletekben; elkerülhetetlen hátránya a gyakori ismétlés, amely néha fárasztóvá válhat. Egyébként Cserháti kiválóan ért ahhoz, hogy olvasmányossá tegye művét: a legnehezebb teológiai kérdéseket is úgy tárgyalja, hogy nem lesz iskolás; nem vész el a régi teológiai szakkönyvek szőrszálhasogatásaiban, a rosszul felvetett problémák meddő megoldási kísérleteiben. Mindig ismerteti röviden a'‘fontosabb régi véle83