Szolgálat 16. (1972)

Eszmék és események - Tekintély és gondolkodás az Egyházban (Msgr. Weber)

magában foglalja a hit és erkölcsi kérdések terén való csalhatatlanságot, mert az Egyház nem állhatna fönn, ha tévedésbe süllyedhetne; Sz. Pál tanúsága szerint ő „az igazság oszlopa és támasza“ (Him 4,15). Ez a tévedhetetlenség áll mindenekelőtt az apostolok minden utódára és fejükre, Péter utódaira, mert az ő feladatuk az igehirdetés és a hit megvédése. Amikor tehát az egész Egyház, vagy a hierarchia együttesen igaznak tart egy hittételt vagy erkölcsi igazságot, ahhoz tartani kell magunkat. Idetartoznak az egész Egyházat képviselő egyetemes zsinatoknak határozatai. Továbbá, mint az I. Vatikáni Zsinat kimondta, a pápa, mint Péter utóda és kiváltságainak örököse, csalatkozhatatlan akkor, amikor ebben a minőségében meghatároz egy igazságot, kifejezetten élni akarva ezzel a kiváltságával.

Ezeken az eseteken kívül nem érvényes a csalatkozhatatlanság kiváltsága, de megmarad a pápától mint Péter utódától, vagy az apostolutód püspököktől eredő egyházi megnyilatkozások erkölcsi értéke: a valószínűség (praesump- tio) amellett szól, hogy az igazság az ő oldalukon van. Mégis: ezek a szervek emberi szervek maradnak, tehát tévedhetnek. Tévedéseik vagy abból a tényből erednek, hogy az egyházi tekintély illetékességén kívüli ügyekbe avatkozik, mint Galilei esetében; vagy abból, hogy az egyházi tekintély túlságosan szűkkeblűén értelmezi Istennek az írásban található szavát, mint a bibliai bizottság bizonyos régebbi döntéseiben történt: ezt nyíltan el kell ismerni.

Természetesen az egyházi gondolkodók is tévedhetnek, hiszen csak saját hozzáértésük és ítéletük helyessége áll jót értük. Ha látjuk a tudósok közötti ellentéteket, ha nyomon követjük a vélemények fejlődését akár csak az utóbbi tíz évben is, bizony kétely merül fel az emberben: mi jó származik azokból a pontokból, amelyeknek hirdetői koruk szócsöveinak tartják magukat. Az igazi tudósok szerények és alázatosak. Méginkább ilyennek kellene len- niök epigonjaiknak, vagy tanítványaiknak.

Az említett nyilatkozat bizonyos feszültséget juttat kifejezésre, amely napjainkban a tekintély és a gondolkodás képviselői között keletkezett az Egyházban. A közjó érdekében igyekeznünk kell ezt gyöngíteni, sőt eltüntetni.

Ügy tetszik nekem, ennek hátterében részben természetes adottságok hiányosságai húzódnak meg, akár a tekintély gyakorlói ill. megbízottaik, akár a teológusok ill. exegéták részéről. Először is gyakori a kölcsönös bizalom, sőt a kölcsönös tisztelet és tiszteletben tartás hiánya. Ismeretes az „eretnek- vadászok“ lelküiete; ez mindig megvolt az Egyházban. Másfelől nem fejeznek-e ki bizonyos manifesztumok megvetést a tekintély és gyakorlói iránt? Mit nem mondtak már magára a pápára, vagy a püspökökre! Nem keveredik-e gyakran szenvedély a vitákba, amelyeknek békéseknek, derülteknek kellene lenniök és csakis az Úr, Egyháza és a hívők lelke iránti szeretetnek volna szabad ihletnie őket?

E természetes rendbe tartozó feltételek mellett vannak bizonyos pontok, amelyekben keresztény embereknek mindenféle vitát megelőzően egyet kel71