Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Hans Urs von Balthasar: A szentek közössége
lógiai elmélet rámutat, szociológiai szempontból minden közösségi formának — a tömegnek vagy tömegtársadalomnak is — megvan a maga jelentősége, és amint Gur- vich mikroszociológiája figyelmeztet, mindegyik hordoz veszélyeket magában. Előző fejtegetésünkban azonban egy ideális állapotot, mint célt szerettünk volna megrajzolni. 13Az ún. Johari-rács éppen a mondottakat szemlélteti. MVö. E.H. Erikson vagy M. Mead munkássága: L' adolescente in una societá primitiva. Firenze 1954. Hans Urs von Balthasar A SZENTEK KÖZÖSSÉGE I. A kifejezés az apostoli hitvallásban található, e között a két rész között: „Hiszek a Szentiélekben, egy katolikus keresztény Anyaszentegyházat“, és: „bűnöknek bocsánatát, testnek feltámadását és az örök életet“. Mint egy lényeges összekötőpánt. Az egésznek az alapja a Szentlélek: nélküle nem lenne katolikus Anyaszentegyház. Jézus a Lélekre hagyta az Egyház fel- és kiépítését, amint szentségi alakjában önmagát is a Lélekre bízta; az fejleszti ki belőle, a „Főből“ a „Testet“: Krisztus teljességét. „Szentek közössége“ tehát a katolikus Egyháznak közelebbi, igen bensőséges és titokzatos leírása. Eszerint azoknak a közössége, akiket a Szentlélek Jézus szentségével megszentelt — ezek a „szentek“ — elsősorban a megajándékozottak közössége; olyasvalamiben részesednek, mindannyian együtt, amivé maguktól nem lennének, soha nem is lehetnének. Az általános emberi természet alapján már közösséget alkotnak. De amikor a kegyelem egyenként megszenteli őket, nem ezen az alapon lesznek a szentek közösségévé, hanem kifejezetten a Lélek alkotta közösség által (2Kor 13,13); ennek alapja természetesen az Atya meghívása Fiának, Jézus Krisztusnak közösségébe (1Kor 1,9), amely különösképpen az eucharisztikus közösségben valósul meg (1Kor 10,16kk). Ez a felülről származó, közös és közösséget teremtő ingyenes részesedés azonban magától horizontális közösséget is teremt: a közösséget megalapozó Szentlélek a tagokon át is táplálja ezt a közösséget; Pálnál egyszerre van szó „szeretetből fakadó intelemről, lelki közösségről, bensőséges együttérzésről és könyörületről“, meg arról, hogy „ugyanúgy szerettek és közös lelkesedéssel ugyanarra törekesztek“ (Fii 2,1 kk). Az Egyház önmagára eszmélésé- nek századain át mindig mélyebben átgondolták ezt a második, horizontális mozzanatot, anélkül, hogy elválasztották volna az elsőtől, maradandó alapjától. És méltó is a különös meggondolásra, mert az Egyház egyéb leírásaiban és meghatározásaiban majdnem mindig a rövidebbet húzza. Hogy a „szentek“ — azok, akik komolyan veszik, hogy a Szentháromság egy Isten megszentelte őket és próbálnak megfelelni ennek — közösségükben mennyire egymásért lehetnek, élhetnek, cselekedhetnek, szenvedhetnek, 18
