Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Legyenek sokan, hogy eggyé legyenek
bűnünket; ha — mint János pápa tette — örülünk az emberek különbözőségének, de mélyen átéljük, hogy Isten előtt, Krisztusban egyek vagyunk, akkor növünk össze egy Krisztussá, akkor érünk meg az egy szeretetben. „Csak a szeretet számít“ — írta naplójában egy nemrég meghalt mély lelkiéletű magyar pap. Ennek az egyszerű igazságnak végtelenül mély oka van: igen, csak a szeretet számít, mert szeretet az Isten, mert szeretetből és szeretetre teremtette Isten a világot, mert aki a szeretetben marad, Istenben marad, mert a szeretet megmarad örökké. Ezért olyan végtelenül egyszerű és végtelenül nehéz kereszténynek lenni. Végtelenül egyszerű, mert „csak a szeretet számít“. Mint olyan szépen megírta Mikszáth egy novellájában: nem kell drága kőkeresztet állíttatni az Istennel való megbékélésért; elég egy pár kis piros csizmát venni a falu mezítlábas árvájának. Messze van a mennyország és közel; messze, mert akármeddig száguldunk az űrhajóval, el nem érjük soha; közel, mert egy pár kis piros gyerekcsizmával is meg lehet járni oda az utat. Kereszténynek lenni könnyű, nem kell ahhoz furfang és tudomány, csak szeretni kell, szívből, igazán. De kereszténynek lenni ugyanakkor végtelenül nehéz, mert az ember húzódozik, vonakodik, fél, réstől szeretni. Énemet védem, a magamét keresem, a magam igazát hangoztatom, a magam elgondolását erőltetem, a magam útját járom, a magam örömét szürcsölöm, a magam kétségbeesésébe fulladok. Jaj, ki ment meg engem széthúzó, széteső, egységet romboló, szeretetet fojtogató önmagámtól? A Krisztus kegyelme! „Szeressetek, mórt szerettelek — mondja Krisztus —, legyetek eggyé, mert már egyek vagytok bennem. Ha százszor elestek is, százegyedszer is bocsánatot nyerek nektek, csak éhezzetek és szomjazzatok igaz szentléleki szeretetre.“ Krisztus művének teljessége, a Szentháromság mintájára megvalósult tökéletes egység az egy főben, Krisztusban: eszkatológikus valóság. A feltámadott Úr vonzza magához az egész világot, az egész emberi nemet, hogy a halál önátadásán keresztül eljusson a színtiszta egységhez. Olyan Krisztus, mint egy mágnes. Szórjunk vasport egy kartonlapra: akármennyit ütögetjük is a lapot egy pálcikával, csak összevissza ugrálnak a szemek. De tegyünk csak egy nagy mágnest a papír alá és kezdjük újra az ütögetést: néhány pillanat alatt kirajzolódik előttünk egy gyönyörű, szabályos minta: a vasszemecskékbe beáradt a mágneses tér, és odairányítja őket a mágnes vonzó sarkai felé. Krisztus a mágnes, a Szentlélek a mágneses tér, mi vagyunk a vasszernek. Magunkban csak por vagyunk és összevisszaság, de Krisztus által a Szentlélek terében egy egységes mintává leszünk, ahol minden szem a másikat húzza, vonja, a másikra mutat, egymásért van, egymásért él, belesimul a nagy mágnes létvonalába. Ilyen lesz az örök élet. Most még csak útban vagyunk feléje. Sok ütés kell még, sok rázás, hogy belesimuljunk a krisztusi erővonalakba. De már alakulnak a vonalak, már kezd csengeni a harmónia. Egy kezd lenni a sok hang, és — ahogy az egység nagy apostola, Antióhiai Ignác mondta — „énekké kezd válni bennünk Krisztus“.* 9
