Szolgálat 15. (1972)
A játszó ember
mint a többi földi élőlény, aztán gyermekek lettünk, végül az ifjúságból a ráncos öregségre jutottunk, hasonlóan a virágszálhoz, amely csak egy pillanatig él, aztán meghalunk és a másik életbe jutunk át — valóban méltán számi thatunk Isten gyermekjátékának.“ És ezzel megvan számunkra az átmenet a „játszó ember“ szemügy re- vételéhez: minthogy Isten „Deus vere ludens“, játszó Isten, azért az embernek is homo ludens-nek kell lennie. A játszó ember Plotinosz kifejezése szerint az ember „élő játékszer“, tehát nemcsak játékfigura, amelyet ismeretlen hangulati szeszély ereje lódít meg, vagy állít félre. Isten művészi örömének tárgya, s ezért — mint Platón mondta — legjobb tulajdonsága az, hogy játszó lény, aki sokféle tevékenységében a neki adott mérték szerint könnyedén, bölcsen, szépen és komolyan utánozza teremtő erejét. Ez a lebegő könnyedség sohasem könnyelműség — hiszen a könnyelműség mindig titkos kétségbeesés; az Istenhez hasonlóan játszó ember pedig biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy léte szüntelenül Isten teremtő és oltalmazó kezéből forrásozik. A játszó ember ezért komoly ember, mert mindig egyszerre virraszt benne a kettős tudat: az, hogy teremtett léte értelmes, és az, hogy nem szükség- szerű. Éberen és élesen látja a földi élet két oldalát: vidám az, mert Isten biztonságát élvezi — és komoly, mert szabadsága miatt veszélyeztetett. Ezért nincsen játék mélységes komolyság nélkül. Még a játszó gyerekekre is ráborul az abszolút elkötelezettség varázsköre, és az esetleges veszteség árnyéka. Ebből a földi életünkben elkerülhetetlen dialektikus feszültségből sokoldalú szemléletmód fakadhat. Ezek közül most a játszó ember legjellemzőbb lényeges vonását ragadjuk ki: ez az ember (a szinte lefordíthatatlan görög megjelölést használva) „komolyan vidám“, tehát mindig kétarcú: az oldott szellemi függetlenségnek, a győzhetetlen biztonságnak az embere, — de éppúgy a szenvedésé és a könnyeké is. Csak az valóban „játszó ember“, aki lelkileg egységbe fogja ezt a két ellentétet. Ha csak vidám lenne, komolytalanul eljátszaná az életet; ha csak tragikus, kétségbeesnék. A szintézis azonban az oldott humor komolyan vidám „játszó embere“, aki könnyek között mosolyog, és minden földi vidámság mélyén megtalálja az elégtelenség seprejét. Ez a „komoly vidámság“ — a „humor“ szép szava túlságosan elcsépelt, sőt elferdített — ég és föld között lebeg: „Humor nem gondolható el másképp, csak időben; de mégis azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek az örökkévalóság nélkül sem képzelhetők el“ — írta Theodor Haecker annak a hanyatló német kornak kellős közepén, amely csak aá ördögi célszerűség makacs komolyságát engedte érvényesülni (Nappali és éjjeli jegy74
