Szolgálat 15. (1972)
Felelősség a kultúráért
tak. Justinus vértanú (150 körül) ezt a merész mondatot kockáztatta meg: „Krisztus a kinyilatkoztatás igéje, amelyben az egész emberi nem részesedett, és mindazok, akik a kinyilatkoztatás igéje szerint élnek: keresztények, akkor is, ha istentelennek tartották őket, mint például a görögöknél Szophoklész és Hérakleitosz“ (Apológia 1,46). „A világot az Egyházért teremtették“ — mondja Hermász a 2. század közepén (Pastor 11,4). És a Diognetosz-féle levélben ez áll: „A keresztények tartják össze a világ szerkezetét, mint a lélek a testet“ (6). Origenész ebből így következtet: Minthogy az egész történelem vonatkozásban van Krisztussal, a keresztény mindenki másnál inkább felelős a politika és az igazi lelki kultúra műveléséért: „Mert Isten emberei az a só, amely összetartja a társadalmi kötelékeket ezen a világon, és minden földi egyesülés csak addig tart, amíg a só nem lesz ízetlenné“ (Contra Celsum VIII, 63—70). Mégpedig éppen azért, mert csak az „Isten embere“ képes abban a tudatban végezni kulturális munkáját, hogy az államot, a történelmet és minden földi kultúrát éppen azzal vesszük igazán komolyan, ha nem abszolutizáljuk: „A keresztények több jót tesznek hazájukkal, mint a többi ember. Mert ők nevelő erejű mintaképei a többi állampolgárnak, ugyanis azt tanítják: legyünk hűek Istenhez, aki az állam fölött áll. Magukkal ragadják polgártársaikat abba a titokzatos isteni, mennyei hazába, ha erkölcsileg jó életet élnek ebben a kicsiny földi hazában“ (Uo. VIII, 74). Mai nyelven: A keresztény állampolgár éppen kereszténységénél fogva veszi komolyan felelősségét az állami rendért, és küzd a kultúra értékeinek fenntartásáért, amelyek nélkül a legvirágzóbb állam is gyökerében rothad meg. Éppen ha a keresztény mint atomkutató a természet titkait nyomozza, akkor lesz (mégpedig épp teljesen „evilági“ tudományos módszerének tisztaságával) az isteni világalakítás partnere, és tanúságot tesz arról: nem keresztény dolog annyira elmerülni a túlvilágról való gondolkodásba, hogy a világ önálló értékét kétségbevonjuk. Éppen a keresztény orvos tudja, hogy kutatásának, a beteg élet gondozásának egész művészete nem egy végső, halálos hajótörésre ítélt feladatot szolgál, hanem legmélyében azt, ami az emberben örök. Ez érvényes a kultúra minden birodalmára. Mindazok, akik benne fáradoznak, férfiak vagy nők, tudatosan vagy öntudatlanul, az örök Ige nyomdokain tapogatóznak. És éppen ez rója a keresztényekre azt a felelősséget, hogy elismerjenek minden igazat és szépet (még az igaz és a szép kimondásának és kialakításának emberileg félresikerült kísérleteit is), és megmutassák helyüket Annak színe előtt, aki mindenben és minden fölött lakozik. t Ennek a keresztény tiszteletnek és felelősségnek a szellemében adózott csodálattal Ágoston „Isten városáéban az evilági város még nem keresztény kultúrszellemének is (ez a csodálat végső soron a teremtő 64
