Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember (Karl Rahner)

A JÁTSZÓ EMBER

Mint mindenki, Hugó öcsém is ellentétekből álló ember volt. Együtt kellett élnie ezekkel. Ez mindig újból megmutatkozott, teológiai életművében éppenúgy, mint magánéletében. Külsőleg nézve teológiai munkája — úgy tűnik nekem — három igen különböző részre tagolódik: az egyházatyákkal foglalkozó vizsgálódásai, Loyola Szent Ignác életének és lelkiségének tanulmányozása, és az igehirdetés teológiája terén nyújtott hozzájárulása. E maga elé tűzött hármas feladat mindegyike minden bizonnyal belső hajlamból fakadt. Kezdettől vonzódott a történelem felé. „Igehirdetés-teológiája“ pedig — amely a maga idejében még éppenséggel nem volt magától értetődő — annak hatására keletkezett, hogy kifejezetten szeretett kapcsolatban lenni az emberekkel, és igazi jámbor igyekezettel próbált segítségükre lenni; részvétlevelei gyakran megragadó bizonyságot tesznek erről. Másrészt viszont ez az egész teológiai munka mindig újból az éppen adott helyzet ösztönzésére jött létre; engedte, hogy az ihlesse, nagy tervek és rendszeresség nélkül. Mindig előbbrevaló volt számára az ember, mint a tudós. A pülanat ihletése került túlsúlyba a tudományos munka hosszadalmas tervezgetése helyett, így történt például, hogy a bécsi és kölni katolikus napokon igen jelentős beszédeket tartott, akkoriban igazán „progresszív“ tartalommal, mégsem érzett szellem- és egyházpolitikai hajlamokat. így történt, hogy résztvevője volt több Eranosz-összejövetelnek, ennek eredményeképpen igen közeli ismeretségbe került C. G. Junggal, mégis viszonylag könnyen és feltűnés nélkül hagyta magát „kirakni“ ebből a körből.

Adminisztratív képességei bizonnyal nem voltak kimagaslóak — bár ebben is megmutatkozott szelídsége és békés jósága —, mégis átvette nehéz időkben egy évre az innsbrucki egyetem rektori tisztét, hat évre a Canisianum rektorságát; és végeredményben, mindent összevéve, nem is csinálta rosszabbul, mint sok más „elöljáró“. Ilyen dolgokban is elfogulatlanul engedte, hogy a konkrét körülmények igazgassák.

Főereje jámbor embersége volt; ez tudományos munkájának legjellegzetesebb vonása is. Nem csoda, hogy egyik legjobb műve a „játszó emberről“ szóló kis könyv. Az sem, hogy az egyházatyákra vonatkozó munkássága közben szeretettel mélyedt el első tekintetre igen aprólékos részletekbe, mert — és ahol — ezek az örök emberről árultak el valamit; vagy az, hogy vastag, történettudományilag jól megalapozott könyvet írt Szent Ignácról és korának asszonyairól. Az emberekkel való érint5