Szolgálat 15. (1972)

Az Egyház mint a nyugati kultúrközösség megalapozója

történelmi esetlegességek törvényeitől is függ. A nagy kérdés már most a következő: történelmileg bebizonyítható-e, hogy az Egyház belenyúlt ezekbe a törvényszerűségekbe? Olyan mély-e ez a hatás, hogy a siker reményében kutathatjuk szerepét „a nyugati kultúrközösség megalapozásában“?

Egyház és kultúra: Az állandó alapelv: A kinyilatkoztatott vallás sohasem kultúrvallás, mert mint az Isten Országába, a háromságos Istennel való, minden természetest túlszárnyaló közösségre szóló hivatás túlesik a világon és annak minden lehetőségén (a vallásiakon is). Tehát az Egyházat sohasem szabad azonosítani a kultúrával, még legkifinomultabb formáival sem: az Egyház sohasem „romanitas“, sohasem „egy művészeté“. Az Egyház a kultúra immanens erőit szabad játékukra hagyja. Ezért helytelen lenne, ha a korai nyugati kultúrát minden további nélkül az Egyház erejéből akarnánk levezetni, fgy az Egyházat nagyon is könnyen evilági kultúr jelenséggé fokozzuk le.

Mégis kétségtelen: az Egyház vetette meg ennek a nyugati kultúrának az alapját. De hogyan? Ami történeti tényt erre általában felhoznak, az legtöbbször csak tényleges közreműködését bizonyítja ebben az alapvetésben. Az antik kultúrterület szétesése után az Egyház persze ténylegesen egyedül volt Nyugat színterén, és természetszerűleg összegyűjtötte és továbbadta az antik kultúrjavak örökségét. De a probléma éppen itt kezdődik: ki kellene mutatni, hogy ezt lényegéből kifolyólag tette, nemcsak ténylegesen. Az Egyház lényegéből fakadó működésnek tekinthetjük-e, hogy Nagy Károly birodalmat alapított, és hogy szerzetesek antik kódexeket másoltak?

A következő eszmefuttatás eszerint több kíván lenni, mint az Egyház tényleges kultúrteljesítményeinek előszámlálása. Szándékunk az Egyház azon lényeges jegyeinek felkutatása, amelyek ennek a lényegnek erejében hozzájárultak a nyugati kultúra alapvetéséhez. Csak így válik történelmileg beláthatóvá, mit köszön a Nyugat, s ezzel a világtörténelem az Egyháznak.

Az Egyház legelső, alapvető lényeges jegye éppen az a tulajdonság, amelyből kifolyólag látszólag közömbösen áll minden kultúrmunkával szemben: transzcendenciája, lényegszerű túlvilágisága, természetiölötti- sége. Ki lehet mutatni, hogy éppen ezzel hozott egészen új elemet az emberiség kultúrájának fejlődésébe: megtanította, hogy természetfölötti alapon állva elsajátítsa azt a távolságot minden földitől, azt a középvonalat a földi javakra vonatkozó igen és nem között, ami nélkül minden igazi kultúra szükségképpen elburjánzik. Tehát a természetfölöttinek kultúrtörténetével próbálkozunk.

Az Egyház második jegye: egysége — amely a népek fölött áll, de a népekben valósul meg. Egységnek és sokféleségnek ez a csodálatos polaritása kisugárzik a politikum területére is. Az organikus egységnek

40