Szolgálat 15. (1972)

A révbejutás

Az Egyházról szóló ókeresztény teológiában az utolsó szó mindig a keresztény örömé, az úr keresztjében és feltámadásában megalapozott üdvösség öröméé. Mert az üdvösséget biztosítja Isten Fiának kereszthalála. Az Egyház Hyppolitusnak egy kijelentése szerint „olyan, mint egy hajó. Tapasztalt kormányosként Krisztus vár rajta, és közepén az űr keresztjét hordja, győzelmi jelül a halál ellen“. Alexandriai Kelemen ez mondta: „Isten Logosza fogja kormányozni hajódat, és a Szentlélek hazavisz a menny kikötőjébe."

Az Egyház zarándokúton van, és mégis már odahaza. Alakjának meg- szüntethetetlen kettősségéhez hozzátartozik úgyszólván mennyei földiessége. Amint a mai teológia hangsúlyozza és már a régi korok atyái is tudják, ő az Isten országára utaló nagy szentség; az anya, aki életet adva meghal; a hold, amely Krisztusnak, a napnak közeledtével elfogyatkozik; a bárka, amely kibocsátja magából Isten megmentett családját, amikor révbe ér a béke királyi birodalmában. Nem tudnánk szebb kijelentést az egyházatyák teológiájából, amely jobban kifejezné ezt az eszkatológikus átmenetet a látható Egyházból Isten láthatatlan országába, mint Hyppolitus magyarázatát a Példabeszédek 25,54-hez. A Példabeszédek bölcse csodálkozik, hogy a tengeren járó hajó nem hagy nyomot maga után. Erre mondja Hyppolitus:

„Ugyanígy az Egyház sem. Még e világot járja, de gyönyörűsége horgonyát már a mennyekbe vetette.“

34