Szolgálat 15. (1972)

A révbejutás

révbejutás üdvösséghozó kikötőjévé, mert az Egyház úgy vezérel bennünket a tengeren át, hogy már a végső dolgok ránktörése előtt révbe érünk az igazságban. Azért itt úgy beszélünk az Egyházról, mint „elővételezett kikötőről“, vagyis azoknak üdvösségre vezérlő közösségéről, akik számára „már elérkezett az idők vége“ (1 Kor. 10,11). Az üdvösségnek ez az elővételezése, amely az úr feltámadásával kezdődött és valóságos értelemben már be is teljesedett, lényeges gondolat mindezekben a képekben; ebből kiindulva jutott az atyák teológiája odáig, hogy necsak hajónak, hanem egyben kikötőnek is nevezze az Egyházat. Az Egyház léte most még evilági, minden egyes pillanatban veszélyeztetett és biztonságban van, úton jár és már révbe ért, osztozik az űr megdicsőületlenségében, de ugyanakkor részese az ő még ugyan rejtett, de az Egyház sorsában beteljesülő dicsőségének.

Hogy milyen régi az Egyház és a kikötő párhuzama, azt láthattuk már a Nephtali-testamentum zsidó keresztény teológiájából és a Pseudo- Klementinákból. így bizonyára ennek az ősi teológiának a hangja csendül fel abban is, amikor Ignatius vértanú a szmirnai keresztény egyházközségtől azt kéri, küldjenek egy követet Antiochiába, hogy szerencsét kívánjon az ottani egyháznak újra visszanyert békéjéhez. Az egyháznak ezt a békéjét „derült idő“-nek mondja, ami a „tengercsend“ fogalmának felel meg, és a püspök örül, hogy antiochiai egyháza a testvérek imája következtében „már révbe ért“.

Hogy milyen erősen érezték a 2. században az ellentétet az isteni igazságban biztonságosan nyugvó Egyház és a veszélyeztetettség, az eretnekség viharai között, azt mutatja nekünk Antiochiai Theophilusz Genezis-magyarázatának egy képe. A világtengerben szilárdan álló szigetekről szólva, ezeket az Egyházzal hasonlítja össze: „A szigetek az egyházközségek, amelyeket szentegyházaknak nevezünk, s amelyekben mint jó mólóktól védett kikötőben ott emelkednek az igazság tanító székei.“ Ezért fejezi be Római Hyppolitus, a hajóteológiának ez a különös kedvelője, egyházi rendelkezését ezekkel a szavakkal: „Szeretteim, ha kihagytunk volna valamit, Isten majd kinyilatkoztatja azoknak, akik méltók rá; mert ő kormányozza a szentegyházat a nyugalom kikötőjében való révbejutás felé.“ Még világosabbá válik ennek az egyházi eszkatológiának krisztocentrikus jellege, amikor Hyppolitus a kikötőt egyenesen az úr Krisztussal azonosítja, aki az egyházak csónakjainak csendes kikötőhelye. Jákob áldásairól (Gén. 49,13) adott magyarázatában ezt mondja: „A pogány népek a kikötőkbe, vagyis az egyházakba menekülnek. A hajók horgonyvető helyei az egyházak; mint kikötőfalak tárják ki karjukat a világban, menedékül azoknak, akik eljutnak a hitre.“

Próbáljuk most az egyháznak, mint elővételezett kikötőnek ezt a dialektikáját még pontosabban kifejezni. Éppen úgy, mint a megfeszített Krisztust kormányosnak és kikötőnek is nevezték, az üdvös32