Szolgálat 15. (1972)

A hit szava, amelyet hirdetünk (Róm. 10,8)

jött. Az ilyen „átszellemiesítések“ ellen írt Antiochiai Ignác és a lyoni Ireneusz. Az első egyházatyáknak Jézus földi életéről való megkapó felfogása azon alapul, hogy elhárítják életének minden látszólagos át- szellemiesítését (ami az emberi elem lepárlása). Jézus nem volt „szép“ abban az értelemben, mint pl. a kereszténység ellensége, Celsus kívánta meg az emberek között megjelenő Istentől; Jézus testi megjelenése egyáltalán nem volt feltűnő. Ennek bizonyítását Izaiás jövendöléséből vették (53, 2). Justinus és Alexandriai Kelemen, Origenész, s még Alexandriai Cyrill is ezt a felfogást juttatja kifejezésre, Tertullianus pedig megragadóan kiált fel: „Akármilyen is volt testi alakja, ha mindennapi, ha jelentéktelen, ha nem tiszteletreméltó is: mégis mindig az én Krisztusom lesz!“ (Adv. Marc. 11,144). Jézus testi mivoltának megvetői ellenében fejtette ki Nagy Leó a láthatatlan Istennek a láthatóban megnyilvánuló misztériumát: „Invisibilis in suis, visibilis est factus in nostris — Láthatatlan abban, ami (sajátmaga szerint) az övé, láthatóvá vált abban, ami a mienk“ (A megtestesülésről: Denzinger 144). Szent Benedeknél és fiainál a spirituális, testellenes túlzásnak a keleti misztikában érezhetővé vált veszélyét mindig ellensúlyozza a szilárdan a földön álló és mégis az égbe nyúló „humanitás“. Loyola Szent Ignác Lelki- gyakorlatos könyvében éppen a „Jézus életének misztériumairól“ szóló elmélkedésben mutatja meg az egész iránti, az emberiben megnyilvánuló isteni iránti érzékét, s ezzel együtt szentül bizalmatlan szimatát minden elhajlás, minden embertelen egyoldalúság iránt. Épp olyan távol esik ez a felfogás a Jézus életével való pusztán történeti foglalkozástól — a „tiszta ész“ filozófusainak értelmében —, mint a szentimentális, „épületes“ Jézus-életleírásoktól. Ilyeténképpen állítsuk magunk elé az űr életét.

Jézus földi élete

Jézus életében minden, pólyáitól (Lk. 2,7) kezdve szenvedésének ecetjéig (Mt. 27, 48) és feltámadásának összehajtott gyolcslepleüg (Jn. 20,7) és „mindaz, amit tett és tanított“ (Csel. 1,1): jel, mintegy átlátszó fátyol, ami alatt megsejtjük „dicsőségét“. Jézus élete egyetlen nagy példabeszéd; azért hangzott el, „hogy lássanak és mégse lássanak, halljanak és mégse halljanak“ (Mt. 13, 13). A vele találkozók láthatták benne az embert — vagy inkább Jézus emberi természetét; de az Emberfia isteni méltósága és személyisége, emberi természetének egyedülálló egyesülése Isten Fiának személyével, az isteni lényegnek benne lakozó teljessége és az isteni dicsőségnek és szentségnek áradó gazdagsága: mindez rejtve maradt minden földi szem és minden teremtett elme előtt. Jézus természeti mivoltában megnyilatkozó látható embersége a testté lett örök Ige ölén nyugodott.

10