Szolgálat 14. (1972)

Eszmék és események - Lelkipásztorkodás az értelmiség körében (Tóth József)

d) Élik az egzisztenciális változást, sőt maguk is nagyon sokat kénytelenek változni. A változás náluk — különösen a fiatalabbaknál — legtöbbször nem az igazságtól való eltérést jelent, hanem a történelmiség kidomborítását és utat a teljesebb válasz, a nagyobb igazság felé.

e) Munkahelyükön megélik, hogy határok vannak és rádöbbennek az egymásrautaltságra. A viszonyok és a viszonylagosság élménye tudatukba vésődik.

Szellemi alkatukat az Egyházban, a pappal szemben sem tudják megtagadni. Tehát ennek megfelelő magatartás és igények várhatók a lelkipásztorral szemben is.

3) Az egyre növekvő paphiánynak ösztökélnie kell bennünket, hogy híveinket képesítsük és ráneveljük a kezdeményezésre és felelősségviselésre az egyházközség Krisztusban való megtartására és életének elmélyítésére vonatkozólag.

C) Milyen legyen a lelkipásztor szerepe velük szemben? Néhány következtetés az előző pontból:

1) Idézem, amit egyetemistáktól és középkorú akadémikusoktól is hallottam: „Ne felettünk, hanem velünk".

2) Tudatos szolgálat a szellemi önmegtagadás különböző formájáig. Ilyen formák pl.:

— Nem oktatni (semmiképpen nem kioktatni), hanem informálni.

— Lemondás az ötletek, gondolatok szerzői jogáról. Ha életet akarunk kelteni és szellemi, lelki aktivitást ébreszteni, akkor szórjuk ki elgondolásainkat, meglátásainkat, mint halaknak az eleséget. Aki fukar, az nem kovász. A taktikát hamar átlátják és megvetik. A felfedezések és feltalálások élménye Krisztus ügyének terjesztésében is sziklarepesztő erő. „Szívesen áldozok lelketekért" — írta Sz. Pál (2 Kor 12,15).

— Személyes beszélgetésben ne tudásunkat és személyünket csillogtassuk, hanem szenteljünk időt megérteni próbáló hallgatásra. Meghallgatni, ne csak hallgatni. Aztán választ adni és válaszutat mutatni, ne csak válaszolni.

— Legyen bátorságunk a hit mélységéből fakadó kérdésekkel kérdésessé tenni önmagunk és beszélgető társunk magatartásának helyességét.

3) A lelkipásztor teológiai képzettségével próbál új értelmi teret nyitni és biztonságot nyújtani, mert fel meri vetni az új kérdéseket és bátorsága van a régi válaszokhoz utat mutatni. „Csak" utat, „csak" irányt mutat, mert arra törekszik, hogy a gondolkodás ki ne aludjék és a szellemi horizont tágítható maradjon. A tágítás szerintem elmélyítést is jelent. Közvetíti az Egyház tapasztalatát és tradíoióját az új értelmi térbe. Vallja, hogy jobb tudatosan „nyugtalannak" lenni, azaz útban lenni a nagyobb és mélyebb válasz felé, mint tunyaságból megkövesült válaszok miatt feszültséget, sőt szakadást idézni elő a hit világa és embere, meg a tudományok világa és embere közt.

88