Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: „Micsoda az ember?“

az Isten szavát olyan tökéletesen kifejezni, hogy ne szorulna tökéletesedésre): ez a felismerés pedig a beszéd tartalmának az elfogadását is jelenti.

De miről beszél az Isten szava? Látszólag elsősorban rajtunk kívül álló valóságokra vonatkozó állításokat tartalmaz: az Istenben három személy van, az Ige megtestesült, az Egyház hét szentséget nyert Krisztustól . . . Voltaképpen azonban ezek az állítások egyszersmind róiunk is mondanak valamit, és akkor „hisszük" őket egészen, ha a külső világot leíró állításokon keresztül magunkévá tesszük azt a képet, amit Isten alkot az emberről, és sikerül Isten szemével nézni a tulajdon valóságunkat. A mai hittudomány egyik fő- feladatának tartja kifejteni azt az ember-tant, amit a kinyilatkoztatás magában rejt, és mint érvényeset feltételez. Ernődön, egy a kinyilatkoztatás talaján álló embertan kidolgozásával, a teológus hozzájárulhat ahhoz, hogy korunk embere kiemelkedhessék abból a válságból, melyet mint önmagának az elvesztését, „azonossági krízist" szokás megjelölni. A következőkben azt a feladatot tűzzük magunk elé, hogy reámutassunk ennek az embertannak néhány alapvető vonására.*)

Gondolatmenetünk abból a szentírási állításból indul ki, amely szerint Isten az embert „a saját képére és hasonlatosságára" teremtette (1 Móz

I, 26). Ez a tanítás ott jelenik meg, ahol a pátriárkák története az ember üdvtörténetévé szélesül; maga a Biblia többször, különböző szempontokból visszavisszatér erre a megállapításra. Az Egyház hagyománya mindig az ember mivoltának és hivatásának az alapokmányát látta ebben a mondatban, de a

II. Vatikáni zsinat különös gonddal húzza alá, mint az ember méltóságának a legmélyebb magyarázatát (Gaudium et spes, 12. sz.). Mivel az ismeretlen eredetű, nyelvtudományi szempontból homályos természetű kifejezést maga a Szentírás nem magyarázza meg, az összefüggésből kell felderítenünk, mire gondolhatott a szent író, mikor az idézett állítást leírta.

Az első szempont, amire figyelmesek leszünk: a Teremtés könyvének elbeszélő alakba foglalt tanítása szerint az ember olyan lény, akivel Isten párbeszédbe bocsátkozik. Az Úr az emberről nem harmadik személyben rendelkezik, mint a többi teremtményről („legyen világosság . . .“), hanem, második személyben, megszólítja őt, „hozzá szól", és válaszát várja. Az egész Szentíráson keresztül fel-felcsillan annak a bizonyossága, hogy az Atya gyermekeihez beszél, amennyiben teremtményei által, a próféták szavával, de kiváltképpen Jézus Krisztusban „jelentgeti magát", és egy egész sor merész antropomorfizmuson keresztül mint az ember válaszát váró, azért aggódó, „féltékeny“ Isten jelenik meg. Az ember viszont a kinyilatkoztatás szerint hiábavaló, „hívságos", torz képződmény addig, míg el nem fogadja az Isten hívását, és nem lép a hű és erős Istennel szövetségre. A Biblia így

*) Az itt leírt meggondolások egy „Az ember a teológiában“ címen, angol, francia, olasz és spanyol nyelven megjelent kis munkánk eredményét foglalják össze.

6