Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Veszelovszky Albin: Bűn és bűnhődés

lyesztőjébe lép: elvetve a mindenséget szabályozó normát, normátlan, abnormális, ab-normis lesz. Akár saját akaratát, akár bármi más mértéket válasszon: hamis, téves, félrevezető mértéket választott. Ez a bűn első következménye: a bűnös a realitással ellentétes saját ítéletét és akaratát tartja a jó és rossz mértékének, s így elkerülhetetlenül tévesen ítél.

Amikor a bűnös racionalizálással igyekszik meggyőzni magát arról, hogy helyesen választott, önámítása többé-kevésbé sikeres lehet, de sohasem teljes. Lelke mélyéről fel akar törni a tudat, hogy választása helytelen volt. Ez a tudat, a lelkiismeret szava, eleinte halk és finom, de ha nem veszik figyelembe, egyre hangosabbá, zavaróbbá válhat. A bűnös vagy hallgat rá és elismeri bűnét, vagy vitatkozik vele és nem engedi magát általa meggyőzeim. De akármilyen gyakorlott vitázó is legyen, minden önámítása ellenére sem lesz többé nyugta. Nem csoda, ha az ilyen ember gondolkodása zavarossá, akarata ingataggá, jelleme betegessé válik, és helytelenül jár el állapota javítására irányuló törekvéseiben is.

Milyen egyszerűnek látszik tékozló fiú módjára elismerni: „Atyám, vétkeztem az Ég ellen . . . “ De aki saját akaratát teszi a jó és rossz végső normájává, az önmagát isteníti. Ez a lelki beállítottság a gőgnek nevezett abnormitás, és kizárja a bűn elismerését és a bocsánatkérést. A gőg fogságában, paradox módon, az sem segít, hogy az illető ember értelme rendkívülien éles. Sőt minél nagyobbak a szellemi talentumok, annál erősebb a gőg varázsa, amit pedig csak az alázatosság realizmusa törhetne meg.

Hogy a bűn következményei a legvonzóbb jellemet is minő karikatúrává torzítják, arra a bibliai Ádám esete a legjobb szemléltető példa: 1) A teremtés eddigi ura és koronája fél és retteg. Aki eddig a földön mint birodalmában járt-kelt, most a bokrok közt bújkál. 2) Félelméért mást okol. Legalábbis bennfoglaltan bosszúállónak, rosszindulatúnak tekinti Istent. Isten viselkedése, az írás szerint, nem változott. A „délután szellőjében" jön a szokásos barátságos találkozóra. De Ádám ugyancsak megváltozott: mindenáron kerüli a találkozást. 3) Laxizmusát keresett skrupulozitással takargatva, Isten előli bujkálását meztelensége miatti szemérmességgel magyarázza és mentegeti. Szinte ujjal mutat a kisebb hiányra, hogy ezzel elterelje a figyelmet a nagyobb, szégyenletesebb hibáról. Amikor Ádám és Éva kötényt készít magának, akkor nem fogadja el az ember önmagát először olyannak, amilyen ... Az el nem ismert bűn nemcsak gyávává teszi az embert, hanem agyafúrt csalóvá is. 4) Mikor a bűn tényét Isten tagadhatatlanul Ádárnra bizonyította, az szerelmes hitvesét teszi bűnbakká: „Az asszony ... adott . . .“, azaz ő a felelős. Sőt zavart logikájában még Istent is bűnösnek mondja: „Az asszony, akit Te adtál mellém ..."

A megsértett és figyelembe nem vett lelkiismeret maga bünteti a bűnöst. E büntetések legkeserűbbje a kárhozottak „poena damni“-jához hasonló kín: az Isten közelsége boldogító érzésének odaveszte. Megváltozott Istenhez

3

33