Szolgálat 14. (1972)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: „Micsoda az ember?“

lis elemeket tartja szem előtt, azaz leginkább arra figyel, hogy milyen az ember viszonya és hogyan viselkedik az ember a többi létező tekintetében. Ez az aktív viszonylagosságot figyelő gondolkodásmód azonban túlvezet önmagán, és egy létet leíró szemléletbe torkollik. PL: az ember az anyagi világból jött létre és az anyagi világnak szerves része, de másrészt azon túl- magaslik és, más személyekkel való párbeszédben, önmagát megérti és önmagát megvalósítja, alakítja. Ez a tény arra a megállapításra vezet, hogy az ember nem csupán anyagi, hanem egyben szellemi lény is, azaz, ahogy a mai teológia szívesen mondja, „testi személy", vagy „megtestesült személy". A testiség tulajdonságát levetve mint csupán szellemi lény túléli a testi halált, de mégis teljes és végső megvalósulásához a testi jelleg visszatérését, a „holtak feltámadását" kívánja meg. Semmi akadálya sincs annak, hogy ezt a „lét" kategóriájában gondolt állítássort a „bírás" gondolatformájában is kifejezzük, és, egészen hagyományos módon, azt mondjuk, hogy az „embernek van" teste és lelke, ezek elválnak és ismét egyesülnek. Ebben az esetben azonban vigyáznunk kell, hogy ezeket az eredetileg plátói-arisztote- leszi fogalomrendszerben megfogalmazott állításokat ne descartesi fogalom- rendszerben értelmezzük, mert akkor egészen más, a hittel meg nem egyező értelmet nyernek: a „lélek" ebben az esetben már nem a szellemiség lételvét fogja jelenteni (a keresztény gondolat szerint), hanem egy „a gépben elrejtett kísértetet“, ahogy egy ma sokat idézett materialista szerző írta, súlyos félreértésről tanúskodó gúnnyal.

A hittudomány mai ember-szemléletére egészen különösen jellemző az a mód, ahogyan az embernek Krisztushoz való viszonyát fogja fel. A két vatikáni zsinat között uralkodó új-skolasztikus gondolkozásmód különös gonddal emelte ki a természetes és természetfeletti rend különbözőségét; ebben az összefüggésben Krisztusra mint a természetet felülmúló, a természet által nem igényelt „kegyelmi ajándékok" szerzőjére gondolt a teológus. Korunkban a teológia különösen arra fordít gondot, hogy a természetfeletti kegyelem mint érték lépjen a hivő tudatába. Ennek a célnak az érdekében a dogmatikus, bár egyáltalán nem kételkedik a természetfeletti transzcendenciájában, mégis fontosabbnak érzi annak kiemelését, hogy a „természetfeletti" tökéletesíti a természetes rend legfontosabb javait, sőt a mai üdvrendben, melyben Isten az emberiséget természetfeletti célra rendelte, a természet teljes kifejlődése kegyelmi ajándékok nélkül elgondolhatatlan.

Az ember Isten képmására való teremtésének a fényében ez a szempont nagy jelentőségre jut. Az emberiség mai helyzetében Isten nem akármilyen párbeszédre hívja az embert, hanem az Atya és fiú közt lefolyó, tehát az emberre nézve természetfeletti párbeszédre. Ez pedig csak Krisztusban (éspedig, a bűnre való tekintettel, nem akárhogyan, hanem a megváltás által üdvözítő Krisztusban) valósulhat meg: csak a Fiú-Istennel való egységben lehetünk Isten-fiak. Ezért a „vallás", az abszolút értékre való vonatkozás,

9