Szolgálat 13. (1972)

Az egyház szava - Visszapillantás a római püspöki szinodusra (Johann Weber)

nagy paphiány láttán mégis kijelenti, hogy ragaszkodik a papoknak szabott komoly föltételeihez, akkor ez azt jelenti: sok és leleményes ötlettel kell minden erőnkből előmozdítanunk Isten népének részvételét az üdvösség szolgálatában. A záródokumentum kifejezetten szól annak szükségéről, hogy alkalmas új formákat kell találnunk, továbbá sürgetően kívánja a lelkipásztori tanácsok felállítását a nép minden tagjának felelős képviseletével. Hiszem, hogy ezek nagy és jó döntések.

e) A szenteléssel a pap a papság tagja lesz. A papi testület különleges és hivatalos kifejezője a papi tanács. Ezt a szinodus tudatosan nem írta egész pontosan körül. Mozgékonynak kell ennek lennie: eszköz, nem cél. Sokat vitáztunk a papi csoportokról is. Létjogosultságuk fő kritériuma az egység, a lelkiség és a szívélyes viszony előmozdítása. A papi hivatalának gyakorlását feladó papot igazságosan és testvériesen kell kezelni, de — ha tevékenykedhetik is még az Egyház szolgálatában — hivatalos papi cselekményeket nem végezhet többé.

f) Azt hiszem, sok a mulasztásunk. Mindenekelőtt túlságosan keveset segítünk egymásnak azon a téren, hogy megőrizzük és előmozdítsuk hivatásunkba és elhivatottságunkba vetett öntudatos bizalmunkat. Olykor szinte úgy látszik: divat a pap életéről lekicsinylőén nyilatkozni. Ez nem egy pap esetében tökéletes krízist okozhat, másoknak mély szomorúságot. Hamis ön- tetszelgés nélkül állíthatjuk: Mindegyikünk, aki vállalta hivatását, tudatában lehet annak, hogy nagy dolgot cselekedett, mert követte Krisztust. Nem csalták meg, nem ámították el. Az Egyház gyarló emberek egyháza, azért mindig reformra szorul. De minden fölött ott virraszt Isten hűsége ehhez az egyházhoz, és minden egyes emberhez, aki elfogadja őt.

Kifelé csaknem úgy tűnhet, hogy szinte az egész szinodus a cölibátus körül forgott. De nem jó elszigetelni egy problémát és mindig újra arról beszélni, arról írni. így az ember nagyon hamar elveszti a higgadt és józan szemléletet.

Előttünk terül el a j ö v ő , és e felé a jövő felé akarunk elindulni, mert egy útszakasz az Krisztus követésében az Atya felé.

Az igazságosságot követelő kiáltás csak akkor lesz hitelreméltó, ha egyesül a felelősség- és kötelességvállalással. Nagyon komolyan meg kell fontolnunk, egyformán bánunk-e lelkipásztorkodásunkban minden emberrel, hogy fest az igazságosság és áttekinthetőség anyagi dolgokban, stb. És több nemzetközi szolidaritást kell tanúsítanunk — a kevés pappal rendelkező országoknak nyújtandó segítségre gondolok.

A papnak mindinkább animator-nak kell lennie: olyan embernek, aki nemcsak megszervezi és „menedzseli“ egyházközségét, hanem lelket is önt bele, akinek az asztalához nyugodtan leülhetnek az emberek, aki érti a lelki- beszélgetés csínját-bínját, akinek ideje van az egyházon megütközők számára. A folyvást ide-oda szaladgáló papnak nincs jövője. De annak a papnak sem, akinek mindenre van ideje, csak éppen a „lelki dolgokra“ nem.

62