Szolgálat 13. (1972)

Tanulmányok - Karl Rahner: Tudományos világkép és vallás

persze engednünk, hogy mai világképünk keretében az ilyen kifejezések értelmezése nem ugyan tartalmilag, de képzeletileg szegényebb, mint az antik ember számára volt, aki a saját világképén belül a mennyet és poklot mint helyet pontosan el tudta képzelni. Ne felejtsünk el azonban két dolgot: Először is a teológiai kijelentések növekvő elvontsága közös vonása a hitről való tudásnak a többi tudományos ismerettel: az elméleti fizika kijelentései is mindig kevésbé szemléletesek. Másodszor pedig az ilyen kevésbé szemléletesen, világképtől függetlenebből értelmezett hitigazságok nem szükségképpen keltenek hosszú távon csekélyebb egzisztenciális benyomást. Mert a növekvő elvontság nemcsak veszteség, hanem nyereség is. Isten kimondhatatlan nagysága, és az ember, mint szellemi személy létének kimondhatatlan nagysága az abszolút Isten előtt — mindez kevésbé képi jellegű lesz ugyan, de éppen ezzel világosabbá válik. Csökken a vallási valóságok naív felhígításának veszélye. Persze az emberek átlagos kollektív tudatának még hozzá kell szoknia, hogy a kölcsönös összeférhetetlenség ellenére a hit valóságainak önálló, erőteljes élete az új világképben is tovább folyik. Az ilyen folyamatok hosszadalmasak.

Tehát a vallás, mint Isten megismerésének ősforrása, minden más forrás előtt van. Az élő Isten kinyilatkoztatását el kell fogadni, és a kinyilatkoztatás előbbvaló, mint az elmélkedő tudományos világkép. A konkrét történelmi és metafizikai létet (a szellemit sem) nem lehet a tudományos reflexióval sorrendben felcserélni. Mindebből még tovább is következtethetünk, mégpedig elsősorban tudósok számára. Megfontolásaink végén erről kell még röviden beszélnünk. Szellemi őseink a 19. században azt hitték: pusztán a tudományból kiindulva meg lehet okolni és el lehet rendezni az életet. Más szóval azt gondolták, hogy egy „előfeltételek nélküli“ következtetéseken alapuló tudomány birtokában vannak, s ennek irányítói a felvilágosult professzorok, az „akadémikusok“. Ők meg tudnak határozni mindent, ami az ember életében fontos, amit pedig nem tudnak eligazítani, az nem is fontos, az csak amolyan „lényegtelen“, mellékes dolog. így történt, hogy akkoriban pl. egy híres kémikus a kémiát mondta „hitvallásának“. Nos, ez az egyszerre megindítóan naív és átkozottul fennhéjázó magatartás ma már történetileg kihalóban van — akár tudomásul akarják venni nálunk és Amerikában ezeknek a „tudományvallású" embereknek az utódai, akár nem. Egyszerűen kiderült, hogy a tudománytól semmiképpen sem lehet megkövetelni a lét megokolását, hogy a tudományos világkép nem tud emberképet alkotni, hogy minden objektivitása mellett is végső soron, legmélyében ő függ az emberképtől, hogy a tudomány előtt és mögött ott áll a metafizika, és a hit magasabb és átfogóbb hatalma, ezek pedig — bár a maguk módján nagyon világosan áttekinthetők — lényegüknél fogva az ember szabadságától, döntésétől is függenek. Magában véve mindig is beláthatta volna az ember, hogy puszta tudományból nem élhet. A tudomány reflexió; azt pedig megelőzi és szüntelenül irányítja egy metafizikai és történelmi apriori. Mindig és szükség14