Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Boros László: Közöttünk lakozott

a paradicsomban.“ Mitsem számított neki, hogy ez az ember egy életen át „rendes" és „erkölcsös" volt-e. A szegény gonosztevőt ott mellette az emberek keresztre szögezték. Lehetetlen volt szabadulnia. De a Beteljesedés Krisztusa bensejében úgy szólt hozzá, mint később az angyal Péterhez: „Kelj föl és menj." Csakhogy ez az ember nem tudott fölállni, nem tudott járni többé. De engedelmeskedett és elment oda, ahová átszögezett lábai még elvihették: az egészen-más birodalmába. Aki álmodott valaha a teljes emberi lét radikális átalakulásáról, az most már tudja, hogyan lehet létrehozni ezt: megbocsátással és azzal, hogy azoknak is reményt ajándékozunk, akiknek mintha már egyáltalán nem lenne reményük.

Elviselhetetlen lenne, ha azt kellene gondolnunk, hogy életének tömény katasztrófájában senkisem állt Krisztus mellett. Volt ott egy ember, aki meg tudta érteni, bensőleg fel tudta magába venni ezt a maradéktalan tisztaságot és őszinteséget. Egy egyszerű asszony. Az édesanya. Benne, eredeti otthonában, talált Krisztus végső menedéket. Mégis csak „kellett“ lennie egy embernek, akiben nem volt semmi árulás, semmi gyávaság, az élet semmi megtagadása, semmi becstelenség és semmi eltorzulása a létnek. Egy embernek, aki Krisztust bensőleg egészen be tudta fogadni. Ezzel az emberrel váltott a Beteljesedés felé tartó még néhány szót. Csak keveset. Hiszen nem kellett sokat mondaniok egymásnak. Ezek a szavak minden ügyefogyottságukban is örökké tovább élnek az emberiségben. Arra hívnak föl, hogy tartsuk magunkat tisztán minden hatalomszomjtól, az emberi személyiséggel való minden visszaéléstől, minden hazugságtól és minden becstelenségtől. Arra szólítanak föl, hogy sohase áruljuk el a barátot, sohase hagyjuk az embereket magányukba fulladni, sohase utasítsunk vissza elhagyottakat, mindig az igazságot keressük, csak a szándékra ügyeljünk és sosem a látszatra, kötelezzük el magunkat a valódi, a nemes, a tiszta iránt. Ezek a szavak tiszta egyszerűséggel hangzottak: „Ember, íme a te anyád.“ így szólt Krisztus a kereszten.

Ezt a nehéz élet során megvalósított magatartást, a megtestesülés érzületét, feltámadásával és mennybemenetelével Krisztus a véglegesbe emelte föl. Bizonyára ez volt a tanítványok feltámadás-élményének egyik lényeges mozzanata: a jóság, az emberszeretet, megbocsátás és vonzódás az élet végső mércéjévé vált. Ez az érzület nem semmisülhet meg többé: Isten ezzel Krisztusban új kezdetet ajándékozott nekünk.

Karácsony tehát több, mint egy kis „hangulat": megbízatás, feladat. Isten emberré lett. Emberi Isten Ö. Közöttünk lakozott. Tőlünk is egyszerű emberséget kíván. Ennek lényege az öröm és a követés. Islehéz megmondani, melyik nehezebb a kettő közül korunkban. Isten azt akarja, hogy örömben éljünk és vállalkozzunk Krisztus életének újraélésére. Ez a karácsony üzenete, ígérete — de követelése is.

60