Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Boros László: Közöttünk lakozott

Karácsony kötelezettsége azonban még többet tartalmaz. Felszólítás a követésre: arra, hogy valósítsuk meg a megtestesülés érzületét sokszor oly sötét és gyarló életünkben. Követés: Egy karácsonyi elmélkedésben az ember nem a kereszténység elvont elméletét szeretné felvázolni, hanem élethű képet rajzolni meg arról az Istenről, aki közöttünk lakozott. Milyen volt Krisztus a valóságban? Hogyan élték meg az emberek az emberré lett Istent? Mi volt benne az a hatalom, amely varázskörébe vonta az apostolokat és követésére kötelezte őket? Próbáljuk megrajzolni ezt a megragadó emberalakot, amelyben Isten jósága közöttünk lakozott.

Ami Krisztusban a legnagyobb benyomást teszi ránk, még az Evangélium futó olvasásakor is: az, hogy nyugodt ember volt. Volt egy „magja“, középpontja, amely a világ esetlegességei fölött állt. Lénye a saját centrumára összpontosult. Ugyanakkor sajátos távolság választotta el a világtól. Nem kapaszkodott görcsösen a világ dolgaiba, nem engedte, hogy azok lekössék. Egész lényében szent kedélyi kiegyensúlyozottság virult ki. Földi életében legyőzte a szokások, a hétköznapiság, a fáradt eitompulás hatalmát. Nem ásta bele magát földi életébe, nem lett oldhatatlan rabszolgájává semmi időhöz kötöttnek, nem ragaszkodott sajátmagához. Fenntartás nélkül fogékony volt az új iránt, nem keresett önigazolást, bensejében helyet teremtett mindannak, ami feléje áradt, élete „önmagából kifelé" tartott. Gondtalanság uralkodott életén, valami, ami ilyesféle szavakban jutott kifejezésre: „Ne gondoskodjatok aggodalmasan. — Ne aggódjatok. — Beszéljetek nyíltan. — Azért, jöttem, hogy békét hozzak. — Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön. Életetek több a tápláléknál és testetek a ruhánál. — Ki adhat közüle- tek minden gondjával életkorához csak egy könyöknyit? — Ne nyugtalankodjatok. — Keressétek először az Országot, és a többi hozzáadatik nektek. — Add oda a vagyonodat, hogy jót tégy az árából." De az az ember, aki ezeket a szavakat kimondta, sohasem volt „feszült“ vagy fanatikus, összeszedett maradt, nem volt „elfoglalt“, engedte, hogy sorsa vezesse, és ezt a sorsot mindig újból Atyja akaratának nevezte. Ennek az erős, parancsoló Valakinek a kezébe „ajánlja lelkét“, vagyis lénye legbensejét. Egészen csendben, „másra hallgatva“ élt. önmaga számára „nem volt ideje“, mert élete mások sorsáé, gondjaié és örömeié volt. Benseje eközben hallgatott, nem tolta előtérbe magát, független volt önmagától.

Az emberré lett Isten második alaptulajdonsága: összetartozott a földi dolgokkal. Ez az ember érezte, milyenek a föld dolgai. Leikébe fogadta a világ ragyogó szépségeit és értékeit, de a szürke mindennap eseményeit is. Beszédében megvolt a helye „az ég madarainak“, a „zúgó víznek“, „a mező virágainak“, az érő „szőlőnek“, az’„eltévedt bárány“- nak, az asszonynak, aki „tésztát dagaszt“, az „éjszakai tolvajnak“. Tudott beszélni királyokról és rabszolgákról, gyermekekről és koldusokról, katonákról, rossz nőkről, bérlőkről, papokról, pásztorokról és kereskedőkről. A világ

56