Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Sántha Máté: Világiak az erjedő Egyházban

is.4 A Zsinat habozás nélkül „pótolhatatlannak“ nevezi a laikusok szerepét a világ evangelizálásában. Persze egyelőre csak egy aránylag vékony, dinamikus rétegük képes többé-kevésbé megvalósítani a tanúságtevő életnek ezt az ideálját. Ezeknek feladata óriási. A legtágabb és ma legtöbbet emlegetett terület: az egyházon kívüli (máshitű vagy hitetlen) világgal folytatott dialógus. De a tanulmány címéhez híven maradjunk csak a magunk portáján:

1) A kovász szerepét tölthetik be az érdektelenek nagy seregében. Hiszen szomorú, de józan tény, hogy az Egyház tagjainak nagyrésze egyáltalán el sem jutott még a tudatos állásfoglalásig Isten ügyeiben. Egyéni jóléte, boldogulása, karrierje, vagy éppen csak a nyers létküzdelem foglalja le. Mindennapi élete, szakmai és szórakozási köre teljesen „profán“ jellegű. Az Egyházban tapasztalható nyugtalanság biztosan nem járul hozzá ahhoz, hogy ezek az emberek jobban kívánjanak törődni vele, s így eddig gondjaikat még újabbakkal tetézzék. „Papok dolga.“ 7 De ha azt látják, hogy velük élő, velük együtt dolgozó, társaiknak szívügye az Egyház ügye, akkor idővel ők is fölfigyelhetnek. Nem prozelitizmusra gondolunk. De a száj a szív bőségéből szól, és a lámpás úgysem marad véka alatt.

2) Nagy a hivatásuk a kesergők irányában is, akiknek magatartását az Űr Jézus így jellemezte: „Aki óbort iszik, nem kíván újat inni, mert azt mondja: Jobb az ó!“ (Lk 4,39) Ezek az emberek — annál inkább, minél tudatosabban és minél hosszabb ideig élték és értékelték az Egyház eddigi liturgikus, fegyelmi, stb. rendjét — többé-kevésbé megzavarodva, olykor tanácstalanul állnak az új idők új szelleme előtt. Visszakívánják a nagyobb védettséget, a kisebb felelősséget. Kifogásaik, aggodalmaik, botránkozásuk sokszor nagyon is megalapozott. De érzik, hogy a vesztes oldalon állnak, mert az idő és a Lélek a fejlődés javára dolgozik. Az ezzel járó keserűség különféle formákban nyilvánul meg: begubódzás vagy éppen éles méltatlankodás, gyanakvó elzárkózás minden „modern“ elől, stb. Sajnos a papság egy része sokszor fölöslegesen és tapintatlanul próbára teszi érzékenységüket, egy másik része viszont saját hasonló állásfoglalásával még jobban tüzeli őket. Csak egyvalami férkőzhet a lelkükhöz: megértő, tapintatos, nagy szeretet. Ezt megint könnyebben és közvetlenebbül adhatja az, aki közülük való.

3) Külön fejezet az ifjúság problémája. Ezen belül is az a figyelemreméltó réteg, amely nagyon is tudatosan ellene szegül apái individualizmusának, evilági szociális és politikai felelősséget, elkötelezettséget érez, de mindezt — úgy látszik — a kereszténységtől függetlenül. Azt nem ismeri el, nem tartja hitelreméltónak. (Elgondolkodtató, hogy a szélsőségesnek igazán nem mondható VI. Pál pápa mekkora tisztelettel, mi több: reménykedéssel, sőt magatartásuk alapjaiig nyúló megértéssel beszél minden adandó alkalommal ezekről a hosszúhajú, hosszúnyelvű „mai fiatalokról“ . . .s) Mi hiányzik ezeknek a fiatalembereknek, akik — egy élesszemű megfigyelő szerint — valóságos Szent Kristóf-i buzgalommal keresik, kinek, milyen

19