Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Sántha Máté: Világiak az erjedő Egyházban

mást, — pap és világi közeledjék egymáshoz egyazon „nép" tagjaként, egyazon kor embereként, kölcsönös tisztelettel és segítőkészséggel. A másik: bízzunk jobban Istenben és az ő kegyelmében. Válságos időkben erre még nagyobb a szükség, de bővebben is árad. Csak persze a kegyelem a természetre épít, vagyis ilyen időkben bonyolultabb, hullámzóbb, „nyugtalanabb" a vonala. Ettől még nem kevésbé igazi. Próbáljuk felismerni, élni vele.

Egy másik egyesítő erő: a hivő mivolt közössége. Éppen az, amit az „Isten népe“ megjelölés hangsúlyoz: alapvető keresztény kiváltságaink és kötelességeink egyformák.' Isten nem személyválogató. Az egyháztörténelemnek máig egyik legnagyobb, s talán legnépszerűbb alakja, Assisi Sz. Ferenc, nem volt pap. Foucauld atya testvériségeiben ma is együtt él pap és nem-pap kistestvér. A jelenkor egyik virágzó mozgalmát, a Focolari-t egy fiatal olasz lány alapította és máig laikusok irányítják, viszont egyre nagyobb számban csatlakoznak hozzá papok, szerzetesek, nővérek is. De hát nem volt-e laikus és nő az, aki a mindennapi életben is, a hit és odaadás mélységeiben is legközelebb állt az Úr Jézushoz: az ő Édesanyja? Mi magyarok meg éppen egy nagyszerű laikus szentcsaláddal dicsekedhetünk történelmünk kezdetén: az Árpádház 12 szentje és boldogja javarészt világi. Csak persze igaz az, hogy „vallási életünk általában inkább az ünnepnapokra van beállítva, mint a mindennapra“.2 Ha az egyházi naptárt, a kanonizációs eljárást, a szentek életrajzait, ábrázolásait, vagy akár az egyházművészetet nézzük, egészen mindmáig, bizony eléggé „klerikális“ képet kapunk. Az okok érthetők, — de erős és egészséges revízióra lenne szükség.

Ha emberség és istengyermekség alaprétege ennyire közös, honnét hát a sok feszültség klérus és laikátus mai viszonyában? Megpróbálunk felsorolni néhány lélektani tényezőt.

1) A papság részéről:

a) Féltékenység. Ha ilyen élesen nevén nevezzük, akkor persze könnyű a válasz: a Krisztustól kapott papi küldetés úgyis sajátos és közöl- hetetlen, lényege pedig éppen nem az uralkodás, hanem a szolgálat. Csakhogy a papság századokon át társadalmi, kulturális helyzeténél fogva hozzászokott a kiváltságos állapothoz. Amikor ebből kezdett kiszorulni, s talán egy kicsit éppen ennek helyébe, túlságosan elvont és felmagasztosított lelki ideállá tette meg hivatalát a teológia és a közgondolkodás. Most aztán — amikor zárt társadalmi rendből karizmatikus maggá kell válniok, jobban mondva visszaválniok — „tériszonyuk“ van és sokszor védőállásba merevednek, készséges kitárulkozás helyett,3 amire a Zsinat biztat: „Őszintén ismerjék el és segítsék kibontakozni a világiak méltóságát, és az Egyház küldetésében nekik jutó sajátos szerepet" (PO 9).

b) Nehézkesség. Egyházunk hierarchikus szerkezetű. A vezetés, az irányvonalak megadása, az erőtartalékok felhasználása, új erők mederbe

15