Szolgálat 12. (1971)
Tanulmányok - András Imre: A plébániai lelkipásztorkodás átalakulása
Ifjúság és gyermekpasztoráció A fiatalság, vagyis a gyermekkor és felnőttkor között lévők pasztoráció- jára is áll általában, amit a felnőttekkel kapcsolatban elmondtunk. Mégis sajátos helyzetük szükségessé tesz néhány irányelvet a közöttük végzett lelkipásztori munkában. A pasztorális tervezet azt kívánja a lelkipásztoroktól, hogy gondoskodásukkal ne csak a plébániával kapcsolatban álló fiatalság felé forduljanak, hanem terjesszék ki kivétel nélkül minden fiatalra. E javaslat több szempontból is fontos: ebben a korban hajlandó az ember leginkább a megismert ideál maradéktalan követésére; a nyugtalan, kereső, sokszor lázadó fiatalság a leginkább kívül érzi magát a társadalom biztosított sorompóin; és végül éppen ezen elbizonytalanodó korra esnek az emberi élet fontos döntései, mint a pályaválasztás, párválasztás, stb. A fiatalságot hozzá kell segíteni, hogy az átmenet évei hasznos előkészület legyenek a felnőttséghez. Már a gyermekpasztorációval elő kell készíteni a felnőtt kereszténység kialakulását. A plébániával kapcsolatban álló fiatalságot juttassák nagylelkűen szerephez és felelősséghez. Gondoskodjanak arról is a lelkipásztorok, hogy kialakuljon a megfelelő kapcsolat a felnőttekkel. Házas és családpasztoráció A pasztoráció eddig elsősorban az életállapot szerinti csoportokra irányult: nők, férfiak, legények, leányok. A Zsinat eltért ettől a családot szétszakító gyakorlattól és a lelkipásztori munka előterébe a családot állította. Mind a liturgia, mind a plébániai közösség kialakításában helyet kell biztosítani a család egészének. Vasárnapokon, de néha hétköznap is, legyen családi mise, amelyre a családokat közösen invitálják. A plébánián belül alakuló kis közösségek között legyenek olyanok is, amelyeket a család gondolata hozott össze: pl. családi csoportok, fiatal anyák köre, stb. A szakemberek álljanak tanáccsal az ilyen csoportok rendelkezésére. Az egyházközség gondoskodjék arról, hogy a családokat ki tudja segíteni, különösen a gyermekek felügyeletében és gondozásában. A távolállók Az eddigi, elsősorban a hívek megőrzésére irányuló lelkipásztori felfogás következménye, hogy az üdvösséget csak azoknak hirdette meg az Egyház, akik maguk jöttek és kérték. A lelkipásztori erőfeszítések ezért gyakorlatilag csak a „hűségesek“ körét érték el. A Zsinat viszont a közeledő, találkozást kereső, „utána menő“ lelkipásztori stílust kívánja. A plébánia belső élete tehát olyan legyen, hogy a kívülállók felé élményszerűen tudja tolmácsolni: az Egyház az üdvösség szentsége. Ez azonban feltételezi, hogy a hívők személyes döntéssel álljanak hitük mellett, élő közösségeikben tevékeny szeretetet mutassanak és hogy a plébánián belül missziós lelkületű közösségek alakuljanak, amelyek az említett közeledő, találkozást kereső, utána 11
