Szolgálat 11. (1971)

Megtérés

érettségre a keresztény embert. Sok irodalmi tehetségű szent hagyott hátra számunkra módszereket, hogy az igaz élet felé haladhassunk. Manapság jó módszer lenne az, ha a megtérés, vagy mondjuk a keresztény érettség jelöltjét olyan körülmények közé helyeznénk, ahol mindent oda kell adnia és nem kap semmit. Némi következetességgel úgy kellene megcsinálni a tervet, hogy a jelölt első kitörő tiltakozása a próba megnemfelelő volta miatt ne erőszakoljon ki jóvátételt. Megengedem, a módszer korunkban szokatlan. De igen kiemelkedő helye volt abban, ahogyan Jézus képezte ki az apostolokat. Nagyon nehezen tudta beléjük ültetni azt a gondolatot, hogy azért jött, hogy adjon és adjon, utolsó csepp véréig is. Péternek és a Tizenkettőnek hosszú idejébe tellett megtanulni ugyanezt az életmódot. Isten a tanú rá (és mi is): bizony tiltakoztak és megtették, ami csak rajtuk állt, hogy elmeneküljenek a feladat elől.

Istenhez térni tehát annyit jelent, hogy mindennap egy picikét jobban megtérünk, váltakozó föllendülésekkel és visszaesésekkel — így van ez rendjén. A főiránynak fölfelé kell tartania, de senki se vegye el a zarándokoktól azt a jogukat, hogy időről-időre gyöngék is legyenek, föltéve, hogy a gyöngeséget megújult erő egyensúlyozza ki.

A megtérés elérhető eszmény. Maga Isten megjelenése az emberek között Krisztus alakjában azt hozza magával, azt igazolja, hogy az elérhetetlen — elérhető. Nemcsak Don Quijote kap meghívást, hanem keményfejű realisták is: az ember láthatja, hallhatja, tapinthatja, érezheti Istent. És ennek az istenközelségnek a következtében az ember szíve nap-nap után megváltozhat, eltelhet szeretettel és jósággal. A haladás jele ebben a folyamatban az, hogy az éles megkülönböztetések Isten, a felebarát és a világ szeretete között kezdenek halványulni.

Rosszul megy a világ sora: nehéz másképpen vélekedni róla. Mindannyian láttuk a gombaalakú felhő képét Hiroshima fölött; ez a felhő egy új korba, az atomkorszakba való belépésünket jelezte. Mindany- nyian átéljük annak a feszültségnek kegyetlen agóniáját, amely a társadalmi igazságtalanság és a jóindulatú közöny folyománya.

Van-e valamire nagyobb szüksége ennek a világnak, mint olyan emberekre, akikben új szív dobog, akik szeretetforrások, jóság-kútfők minden teremtmény számára?

79