Szolgálat 11. (1971)

Új fényben a csalatkozhatatlanság

Üj fényben a csalatkozhatatlanság

A teológusok közötti ökumenikus dialógus akkor lesz eredményes, ha a felek közül egyik sem merevedik bele saját álláspontjába, miközben próbálja megmagyarázni a másiknak, mit gondol. A párbeszéd akkor sikerül, ha a résztvevők mindnyájan egyek Isten titkainak szemléletében. Míg gesztikulálva és érvelve néznek farkasszemet, nincsen kommunikáció; mikor együtt nézik Istent és szemlélik az emberek között végbevitt tetteit, nincsen megoszlás. Ettől a pillanattól kezdve eltűnnek a hódító törekvések és a védekező hadmozdulatok, és megvan a teologizálás helyes módjának feltétele.

Platon mondta — és nagyon sok az igazság benne —: filozófus akkor születik, amikor valaki világegyetemünket és az abban lévő dolgokat szemlélve „pathos“-t, bizonyos nyugtalanságot érez az ismeretlennel szemben. Hasonló gondolatot találunk a keresztény hagyományban is. Teológus akkor születik, amikor valaki csodálkozást és csodálatot tapasztal Isten titkainak színe előtt.

őszintén megvallva, sok csodálkozást és kevés csodálatot találunk a csalatkozhatatlansággal szemben, amelyet az I. vatikáni zsinat tulajdonított a pápának. Biztos, hogy a zsinat után hamarosan megmutatkozott és azóta is mindig látszik: a karizma működési feltételei szigorúak és a pápának nem minden egyszerű kijelentéséért áll jót a Szentlélek. Inkább a legtöbb állításában Isten igéjének kijelentése emberi bölcsességgel és tudománnyal keveredik. Továbbá a II. vatikáni zsinat megnyitotta szemünket a csalatkozhatatlanság új dimenziójára, amikor a püspöki kar kollegiális jellegét hangsúlyozta a pápa fősége alatt.

De a botránykő megmaradt. A csalatkozhatatlanság problémáját az ökumenikus találkozásokon többnyire udvariasan elkerülik. Következésképpen a nehézség továbbra is fennáll és titokban terjed, megoldva nincs semmi. Az egység nem növekszik.

Be kell vallanunk, hogy a „csalatkozhatatlanság“ szó túlságosan átfogóan hangzik. Negatív és nem fejezi ki saját korlátáit. És éppen mivel negatív, valójában nem mondja meg, mi a csalatkozhatatlanság. Mögéje kell néznünk a kifejezésnek.

Lehetséges-e, hogy ez az ügyetlen szó: „csalatkozhatatlanság“, titkot takar, amelyet az I. vatikáni zsinat futólag megpillantott, de kifejezéséhez sem ideje, sem eszközei nem voltak? Mi keresztények megvizsgálhatnánk-e ma jelentését és ha titkot fedezünk föl benne, szemlélhetnénk-e — együtt? És így gyarapodhatnánk-e az egységben?

Szerény véleményem szerint a tévedhetetlenség tana mögött rejlő titkon a katolikusok Istennek az ő népéhez való hűségét értik. Ez a hűség független minden emberi tényezőtől: Isten hűsége, amelyet Ábrahámnak és utódainak esküvel ígért — és amely ma is éppoly érvényes,

69