Szolgálat 11. (1971)

Imádság és tánc

közlekedés. A szavak csak kicsiny, nagyon kicsiny részét fejezik ki egy nagy barátságnak. Csakugyan nem elég ismételgetni: Uram, Uram; egész személyiségünk megmozdulásával kell felelnünk. Azok, akik nem táncolnak az úrral e világon (úgy, hogy ő vezet), nem osztoznak Királyságában.

Levonhatunk néhány következtetést, segítségül a jó imádságra.

Mindenekelőtt: a kimondott szavak jelentősége csak viszonylagos, bár azok sem fölöslegesek. A szavaknak megvan az a hatalmuk, hogy olyan hőfokig melegítik emberségünket, amelyen felfogjuk Isten kezdeményezését és képesek vagyunk jó feleletet adni rá. Ez a hevítő folyamat a célja minden jó szentírásolvasásnak, minden buzgó elmélkedésnek megváltásunk nagy eseményeiről. Mindez érzékenységet hoz létre bennünk, hogy észrevegyük a Lélek finom hangját és válaszoljunk rá. Ráhangolódás ez a magasabb dolgokra.

Azután az következik ebből, hogy lehet jól imádkozni szavak nélkül is, egyszerűen úgy, hogy világosságot és erőt kapunk, miközben a- gyunk és szívünk pihen. Befogadó készségnek mindenesetre lennie kell; figyelmes magatartásnak, szabad odahallgatásnak. Isten gyakran közöl megértést és forró szeretetet szavak nélkül. Ilyenkor magunkba szívhatjuk mindezt anélkül, hogy sokat erőlködnénk, — vagy hogy egyáltalán erőlködnénk. Nem valami rendkívüli állapot ez. Végtére is egyikünk sem adhat önmagának kegyelmet; a kegyelmet csak kaphatjuk. Az ilyen receptív imádság olyan, mint mikor a tűznél ülünk és beszívjuk melegét. A tűz lobog, testünk-lelkünk nyeli a hőt, anélkül, hogy gondolna rá, vagy akárcsak kívánná is. Mindennek a hatása akkor nyilvánul meg, mikor az ember kimegy a hidegbe. Az erősítő meleg még hosszan megmarad testünkben.

Ne féljünk attól, hogy semmit se gondoljunk, semmit se csináljunk, mikor Isten tetézve ád. Megvan a cselekvés, csakhogy a Lélek részéről. Jól imádkozni jelentheti azt is, hogy nyugodt erőt szívunk föl.

Végül: világos, hogy a jó imádság senkit sem von el a cselekvéstől, sőt inkább forrása a cselekvésnek. Időt szakítani az étkezésre nem jelenti azt, hogy elhanyagoljuk a munkát. Hanem erőt raktározunk el a munkára. Nincs nagyobb ostobaság, mint ha azt hisszük: lehet mélyrehatóim a keresztény életben, lehet energiát gyűjteni a cselekvésre Istenben való békés összeszedettség nélkül. Az ilyen koncentráció természetesen időbe kerül. Jó, tápláló étkezés mindig időbe kerül; atléták nem élhetnek csigán. Az összeszedettségből mindig cselekvés következik, mert az embernek egész lényével kell feleletet adnia Istennek, az alkotó tevékenység pedig életének szerves része. Mi több, Isten nagyon is törődik a világgal — egészen a cselekvésig: Fiát adta oda érte. Ezért azokat, akik hallgatnak rá, cselekvésre, vagyis adásra fogja ösztönözni.

54