Szolgálat 11. (1971)
Imádság és tánc
Imádság és tánc Kelleténél jobban úgy fogtuk fel az imádságot, mint valami kis beszédet, amellyel az ember Istenhez fordul. Aztán elemeztük és osztályoztuk. Lehetett ez a beszéd kérő imádság valamiért, amire szükségünk van, vagy hálát adhatott a kapott jótéteményekért. Lehetett dicsőítő ima, Istennek nyújtott tiszta imádás. De mindenképpen az ember beszéde volt Istenhez. Nem csoda, hogy annyi jó keresztény belefáradt az imádságba. Végtére is a saját bumfordi szavaikra kellett hallgatniok, még ha Istenhez szóltak is azok. Szívük vágya nagyobb, mint amit szó kifejezhet. Az emberi beszéden túl egyenesen a kimondhatatlanba lendül. Sz. Ágostonnak igaza volt: Istennek vagyunk teremtve, és szívünk nyughatatlan marad mindaddig, amíg őt meg nem találjuk. Ha valaki eltörölhetne minden hamis meghatározást és eloszlathatna minden előítéletet az imádságról, a helyzet rögtön megjavulna: több lenne az imádkozó keresztény. Nem az az imádság, hogy az ember beszél Istenhez; inkább Isten beszél az emberhez. Minden Isten kegyelmes segítségével kezdődik. Mi csak felelhetünk rá. Éppen itt van a jó imádság kulcsa: a képesség arra, hogy Istenre hallgassunk, ő nem a mi kis ügyetlen szavainkat használja, hogy érintkezzék velünk. Mindenestül benne vagyunk, mélyebben, mint a hal az óceánban, otthonosabban, mint a madár a levegőben. Lényünk legben- sejét tölti be. Szívünk legeslegmélyén lakik, ahová mi magunk sem érünk el. Isten e közelségének valamelyes megértésére szükségünk van ahhoz, hogy felfoghassuk közléseit. Jelenléte bennünk olyan, mint a nyugodt világosság: megértet mindent. Jelenléte erőforrás: erőt ad. Az egész személyre kiterjed, ő vonzza elménket az igazság felé. ő gyarapítja fogékonyságunkat a szépre, ő önt belénk nyugodt erőt, amikor a mindennap terhét kell hordani. Imádkozni annyi, mint felelni Istennek, gondolatiunkkal és szívünkkel, testünkkel és lelkűnkkel, érzéki valónkkal és szellemünkkel, egész személyiségünkkel. A legjobb kép erre a feleletadó életre egy tökéletes ritmusban együtt táncoló férfi és nő képe. A férfi a legbonyolultabb mozdulatokon viszi át a nőt, és az olyan jól követi, hogy a kívülállónak szinte lehetetlen meglátni, honnét ered az ösztönzés. De a kezdeményezés mégis a férfié, s mindenféle finom módon közli. Isten közlései is finomak és nemesek; nem lehet szavakba foglalni őket. Jellegük titokzatos. Az ember feleletének hasonlónak kellene lennie: finomnak és nemesnek, egész személyiségét igénybevevőnek. Valóban, ha az Isten és ember közötti viszonyt teljes kiterjedésében nézzük, megértjük, miért nem felelhet meg neki «igazán a szóbeli 53