Szolgálat 11. (1971)
Hogy fölfedezze a jelenlétet, kísérje figyelemmel a folyamatot
Hogy fölfedezze a jelenlétet, kísérje figyelemmel a folyamatot A zsinatra összegyűlt püspökök ünnepélyesen kijelentették, s valamennyien hisszük, hogy az Egyház Isten üdvözítő jelenlétének jele az emberek között. Ez a nyilatkozat éppen annyi örömöt okozott, mint amennyi fájdalmat. Az öröm nyomban jelentkezett; oka az volt, hogy egy várakozásunk teljesült. A zsinat világosan fölidézte a régi igazságot: az Egyház nem önmagáért van, hanem minden emberért. A jelről szóló kijelentés hatékony volt; sok kemény falat lerombolt, százados elszigeteltségnek vetette végét. Igen, így van. A jel közlekedést jelent. A fájdalmat lassabban éreztük meg, de most egyre növekszik. Mind élesebb lesz, egészen a gyötrő kínig. A jel nem állja ki a vizsgálatot. Ha az Egyház Isten jelenlétének jele, akkor békével, szépséggel és szentséggel kell tele lennie. A valóságban megosztottak vagyunk. Végeérhetetlen csúf vitákat folytatunk bagatell házi ügyekről. Bővelkedik a bűn a választott nép kellős közepén. Ez még csak megbocsátható volna, ha legalább a papság lenne következetesen bölcs, tág látókörű és karizmatikus. De úgy látszik, püspökeink is alaposan alá vannak vetve az emberi korlátoknak. Aztán ott vannak a személytelen struktúrák és eljárások; ezek Krisztus meleg szeretetét — évekig tartó halogatás után — hideg igazságszolgáltatássá változtatják. A zsinat nagy látomása közös álom volt, amelybe a püspökök beleringatták magukat a Szent Péter-bazilika ragyogó fényében. Súlyos tények mondanak neki ellent. Az eszmény és a valóság közötti ellentét feszültséget és válságokat hoz létre a közösségben. A reakciók és a feleletek különfélék. Itt a prédikátor, aki szemet húny a való helyzet előtt és gyülekezetének ünnepélyes beszédeket tart az Egyházról mint Krisztus szeplőtelen jegyeséről és tökéletes közösségről. Minden rossznak az ördög mindenütt való jelenléte az oka, aki — úgy látszik — ma tevékenyebb mint valaha. Aztán itt a radikális reformátor, aki egyszerűen kijelenti: az Egyház olyan romlott, hogy egyenesen ellenjel: olyan jel, amely azt mutatja, hogy Isten Országa másutt van. Valójában minden jó a keresztény közösségen kívül történik. A kegyes prédikátor és a radikális reformátor között ott a hívők sokasága. Sokan közülük megzavarodottak, útvesztettek és éhesek. Egyik véglethez sem tudnak csatlakozni. Tudják, hogy az Egyház nem lehet merő szentség; tények és józan ész egyaránt tiltakozik ilyen állítás ellen. Azt sem fogadhatják el, hogy nincsen szentség benne; nem egyszer tapasztalják meg, nyilvánosan és titokban. A kétfelől torlaszokat építő szőáradat között világosságra vágyakoznak, hogy jobban láthassanak. Végre is ha a Szentlélek kiáradt a keresztény 22
