Szolgálat 10. (1971)

Eszmék és események - Teológiai aggiornamento Magyarországon

Nem kívánom itt megismételni mindazt, amit Csanád Béla és András Imre elmondott: megjegyzéseikkel teljesen egyetértek. Most nem is kifejezetten a magyar teológiai konzervativizmus-progresszivizmus kérdéséhez szólok hozzá, hanem általában a konzervatív-progresszív magatartás megértéséhez adnék néhány szempontot: megjegyzéseimet érvényesnek találom mindenütt, a világegyház bármely pontján.

Különös paradoxon az, hogy hívők között néha nagyobb a feszültség és nehezebb a párbeszéd, mint hívők és nemhivők között. Honnan van ez? Minden bizonnyal számításba kell vennünk a személyi adottságokat, az embertípusokat. Egyesek (hívők és nemhivők, konzervatívok és progresszí- vek) „természetszerűen“ nyitottak vagy elzárkózók. Továbbá sokakat az igazság őszinte szeretete vezet, amikor ragaszkodnak az általuk igaznak vélt tanhoz, dogmához: szemükben árulásnak tűnik minden „engedmény“ a másiknak: az igazság relativizálása az igazság aláásása. Itt tehát a jószándékot nem vonjuk kétségbe. Csupán a következőket fűzzük hozzá: Az é n igazságomat sohasem azonosíthatom az Igazsággal. Mi mindig csak többé-kevésbé megközelítjük az Igazságot: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk . . .“ (1 Kor 13,12). És ez a megállapítás érvényes akkor is, ha az egyház által elénkadott igazságokról van szó. Honnan vagyok biztos abban, hogy én értem jól a dogmát, hogy a másik szempontjai esetleg nem nyújtanak teljesebb fényt? S ha nem keresztények egymásközti párbeszédéről van szó, hanem hívők és nemhivők dialógusáról: miért nem keresem a nemhivőnél is azt a részigazságot, amely valamiképpen a „katolikus“ teljesség felé mutat? Egyszóval: a másik felé való nyitottság, a másik véleményével szemben tanúsított türelem és tisztelet egyáltalán nem relativizmus jele, — hanem a szereteté, amely minden párbeszéd alapja. Tegyük még hozzá: az egyház mindig is helyet adott különböző teológiai nézeteknek, iskoláknak. Nem kell rögtön kiátkoznunk a másikat, ha más véleményen van, mint mi. Az ortodoxia keretén belül helye van a jogos pluralizmusnak.

Ami pedig a zsinati aggiornamentót illeti: akár teológiai, akár lelkipásztori „újításról“ van szó, helyesen kell látnunk a régi és az új dialektikáját és a kettő egyensúlyára kell törekednünk, A konzervatív csak a folytonosságra, a tradícióra figyel: minden változás az ő szemében árulás, hűtlenség. A progresszív viszont csak az újat nézi, mindent változtatni akar. Az előbbi „pá- pább akar lenni a pápánál“; a második típus „a fürdővízzel együtt kiönti a gyereket is“. A két típus szélsőséges magatartása csak súlyosbítja a helyzetet. Bizonyos extravagáns teológiai nézetek, a Szentírás és a Magiszté- rium tanítását önkényesen értelmező progresszizmus még olyan (régebben „újítónak“ nevezett) teológusokat is a „konzervatív“ táborba irányított, mint pl. H. de Lubac, Bouyer, Urs von Balthasar, stb. Ezek joggal figyelmeztetnek arra, hogy az igazi megújulás csakis a Tradíció folytonosságának megőrzéséből fakadhat. Hasonlóképpen bizonyos önkényes újítások a liturgiában csak jobban elrettentik és megmerevítik a reformtól ódzkodókat. Viszont a szél95