Szolgálat 10. (1971)
Eszmék és események - István király - a szent apostol (Közi Horváth József)
mentenek mig szép szerével meg nem épöjtették . . . Továbbá egyházi népekről és fejedelmekről az szent királnak olly nagy gongya vala, hogy ennen maga meg látogatta őket, vizitálta, egzaminálta, ha jól él, avagy gonoszul, ha anya-szent-egyházhoz lát, ha vigyáz az szegén népön, ha pász- torságát szerével viseli, akár papok voltának, avagy klastrombán lakozó barátok. Ha kit látott, hallott restnek, tunyának lenni, meg feddötte, korrigálta, ha kit látott, hallott szent életűnek lenni, azt lelke szerint szerette és élt tanácsával." Művészeink közül többen is mint hitszónokot ábrázolják. Történeti forrásaink mit sem tudnak a prédikáló Szent Istvánról. Ez a hallgatag, komoly, ritkán mosolygó férfi, minden idők legnagyobb magyarja, legelső és mindmáig legnagyobb világi apostolunk, nem a szavával, hanem a tetteivel, egyéni, családi, magán és nyilvános életének szentségével hirdette az evangéliumot, így látták ezt már a középkorban is. „Az Úristen — mondta az első ránkmaradt szentistvánnapi prédikáció szónoka — királyi méltóságul és apostol gyanánt adá“ őt nekünk, „hogy élete tanúságával és jó életének példájával tanojtaná, igazgatná és az erek idvességnek utára vonná“ „ez ő szegény" magyar népét. Hogy ez a felülmulhatatlanul nagy és eredményes nemzetnevelő a példával való apostolkodás fontosságát mennyire átérezte, azt fiához, Imre herceghez írt sorai bizonyítják. „Először is parancsolom, tanácsolom, óhajtom, kedves fiam — olvassuk az Intelmek-ben —, hogy ha a királyi koronának becsületet akarsz szerezni, az apostoli és katolikus hitet oly pontosan és gondosan tartsd meg, hogy az összes, Istentől alattvalóidnak rendelt emberek példaképe légy s az egyházi emberek méltán nevezzenek téged keresztény férfiúnak." Az ifjú hercegnek tulajdonképpen nem volt szüksége az „Intelmek" királytükrére, mert apjában állandóan maga előtt látta és csodálta a keresztény férfinak, férjnek, családfőnek, uralkodónak és apostolnak megtestesült eszményképét. István király első életrajzaiban, a Legendákban, elsősorban a „szent" jelenik meg előttünk. A földi uralkodónak csak elmosódott alakja látszik. „Mindig úgy mutatkozott — írja a Nagyobb Legenda névtelen barátja —, mintha Krisztus ítélőszéke előtt állna. Belső szemeivel az ő fényes ábrázatát látta. Krisztus volt száján, Krisztus szívében, minden cselekedetében Krisztus nyilatkozott meg." Újabbkori történetíróink viszont inkább az „Isten kegyelméből való“, buzgón keresztény, de nagyon is gyakorlati királyt mutatják be. „Ezt az egyéniséget, pozitívumokra törekvő szellemet — írja Hóman Bálint — nem elégítette ki a szemlélődésben, elmélkedésben, életszentségbpn és önmegtagadásban kimerülő vallásosság, de benső meggyőződéssel és lelkesedéssel szegődött a bencések által hirdetett és gyakorlatban is megvalósított, égi 84