Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Ladányi László: Kis nemzetek missziókban

Vannak persze akik a nyelvet sem tanulták meg. Van akinek nincs nyelvekre tehetsége. Van aki jól beszél, de nem volt képes az írást megtanulni. Ha valaki olvasni nem tud, a nép életéről, történetéről, kultúrájáról édeskeveset fog tudni. Van aki oly erős természet, hogy képtelen adaptálódni. Pl. Keleten türelmetlennek lenni megbocsáthatatlan társadalmi bűn. Nyugatiak mindig türelmetlenek. Hong Kongban, ha az emberek sorba állva várnak az autóbuszra, megesik, hogy valaki előre tolakszik; senki sem szól semmit. Ha valaki méltatlankodását fejezi ki, az biztosan európai. Angyali türelem nem nyugati virtus. Viszont Keleten az emberek udvariasak, de nem szókimondók. Valakinek a szemébe nem-et mondani megalázó. ,lgen‘ persze sokféle van, és finom érzéket kell kifejleszteni, hogy az ember sejtse, melyik ,igen‘ igen, melyik nem. Ezek csak kis példák a különbségek illusztrációjára.

És mégis láttam olyan idegen papot, aki már idős korában jött, a nyelvet csak darabosan beszélte, sokat itt nem változott: mégis becsülték, szerették és holta után is emlegették. A titka az volt, hogy a szíve itt volt. És ez nagy titok. A szív nem látható, de az emberek megérzik, kiérzik. A szív nem érzelmeket jelent. Hanem mélységes, őszinte nagyrabecsülést még egyszerű emberekkel szemben is, és őszinte becsülését egy olyan életmódnak és kultúrának, amely más, mint amihez gyerekkorában a misszionárius szokva volt. Ha ez nincs, kitűnő nyelvtudás, külső adaptáció nem sokat jelent.

Amit itt mondok, azt jelenti, hogy a misszionáriusnak ott ahol van és ahol dolgozik, otthon kell magát éreznie. Igaz, mindig idegennek fogják nézni. A helyi papok még inkább, mint a hívek. „Ez a külföldi akarja nekünk megmondani, hogy mit csináljunk?" — ki ne gondolkozna így ösztönösen? Ki nem mondják, mert az emberek civilizáltak. De nem lehet, hogy ne gondolják. Ha ezen valaki megsértődik, akkor baj van. Ezt, hogy az ember nem itt született, hogy a bőrszíne is más, el kell fogadni, azt mondanám: alázattal, megértéssel. Gellérttel az ősmagyarok jól elbántak; utána szentnek tisztelték. Mi nem vagyunk szentek. De ebből tanulni lehet.

De nem ezt akartam mondani. Hanem hogy egy misszionárius otthona ott van, ahol van. Lesz talán aki megütődik, ha azt mondom: ott a hazája, ahol van. A zsinati végzések, ha jól emlékszem, azt mondják: az a második hazája. Én úgy gondolnám, első. Ezt meg kell magyarázni. A magyarázat egyszerű: az egyiket az ember születéssel kapta, a másikat küldetéssel. Mindkettő felülről jön, Istentől jön. De a második egy különös küldetés, misszió Isten országában. Az első adatott. Senki sem kérdezte, hol akarsz születni. A második más. Ott te ajánlottad magad, egy életre, hogy .mindenkinek mindene1 légy. Nem lehet mindenkinek mindene lenni: akkor az ember senkinek semmije. Ezt az országot, ezt a kultúrát, ezt a népet Isten adta, és én tudatosan elfogadtam — nem azt kell-e mondani, hogy ez az első?

Ez nem jelenti azt, hogy a régebbi haza eltűnik a horizonról. A gyerekkori benyomások annyira mélyen élnek, hogy nem tűnhetnek el. A kérdés

47