Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Gánóczy Sándor: Az ökumenizmus mai irányai

számára. Ezért ekkleziológiája egyre inkább a helyi egyházak jelentőségét és szerepét emeli ki. Ezen a téren tehát úgy látszik, hogy az ellenkező irányú fejlődés találkozáshoz vezet.

Minden azon múlik, hogy a gyakorlat és az elmélet mindkét oldalon nagyjából egyenlő viszonyba kerül-e egymással vagy nem. Ha igen, akkor nem lehetetlen, hogy például a pápai funkció kérdésében egy szép napon megegyezésre kerül sor. Amennyiben a pápa szerepét egy egyszerre plurális és univerzális egyházi világközösség egységének szolgálatában határozná meg mindegyik fél, szó lehetne egy messzemenő egyes- ségről. Persze ehhez nem elég számos protestáns egységszomja. A katolikus egyháztan korszerű megfogalmazása is szükségesnek mutatkozik.

Hogy ilyesmi folyamatban van, azt a kollegialitás és a korres- ponzabilitás (közös felelősség) elméletének és gyakorlatának zsinatutáni továbbfejlődése mutatja8. Az ezentúl kétévenként tartandó római S z i n o d u s gyakorlata könnyen oda vezethet, hogy a helyi egyházak növekvő mértékben veszik majd ki felelős részüket a világegyházi ügyek intézésében. Választott, közösségi és kollegiális választás révén kijelölt püspöki, papi és laikus képviselőiken keresztül ilymódon oda hathatnak, hogy a fontos hit- és erkölcstani vagy gyakorlati döntések súlya ne nehezedjék kizárólag a pápa vállára. Másrészt a pápa döntőbírói és primátusi működése a véleménykülönbségeket inkább a kiegyensúlyozott megoldás, mint a frontmerevedés felé tudja vezetni. Ha a Szinodus gyakorlata eredményesnek bizonyul, valószínű, hogy új ekkleziológiai fejlődést hív életre, amely a keleti, anglikán és protestáns egyházak konciliáris igényeit az eddiginél nagyobb mértékben ki tudja elégíteni.

Hogy más dogmatikai kérdésekben hasonló kölcsönös közeledésre lehet- e számítani, az egyelőre még bizonytalan. A helyzet nagyon sokrétű. Légió a különböző, ellentétes keresési, kutatási irányzatok száma minden egyházban. Még bonyolultabbá teszi a helyzetet egy egészen új általános problematika jelentkezése. Ez abban áll, hogy ma már nem annyira különböző hitvallások és katekizmusok egyeztetéséről van sokhelyütt szó, hanem inkább arról, hogy korunk szellemi áramlataival szemben a legalapvetőbb hitigazságokat is új nyelvi köntösben kell kifejezni. Pl. az ún. „Istenkérdés“ egészen akuttá vált. A hagyományos Isten-tan és krisztológia (de Deo unó, de Trino, de Verbo incarnato, de Redemptore), amely nemrég még a különböző szétváltan élő egyházak közös patrimóniumának számított, ma erős kritikába ütközik. A modern antropológia és az összehasonlító vallástudományok éppúgy, mint a természettudományos világkép arra késztetik teológusainkat, hogy Istenről és Krisztusról többé ne kereszténységeleji vagy középkori fogalmi nyelven beszéljenek. Természetesen ugyanarról az élő Istenről és ugyanarról a Jézus Krisztusról kell hogy beszéljenek, mint a Biblia. De más fogalmakkal, más embertani és történelmi adottságokkal

31