Szolgálat 9. (1971)
Halottaink - Lösch István CM (Ruzsik Vilmos)
LÖSCH ISTVÁN CM (1892 — 1970) Sajátos élet, sajátos egyéniség. Igazi papi lélek, keresett gyóntató, kicsit régi- veretű, egyházhűségéről ismert teológus és misszionárius, melegszívű rendtárs és elöljáró, mindig lelkes szolgája az Úrnak. Igazi érdeklődési területe a lélek világa volt. A világi életben idegenül mozgott. Első pillantásra feltűnt naív, csaknem félszeg viselkedése a társadalmi etikett terén. Külsőségekre nem sokat adott. Ez a magatartása nem is sejtette, hogy egy katonatiszt otthonából került Szent Vince lelki családjába. A németnyelvű anyakönyvi bejegyzés szerint Pécsett született 1892. ápr. 27-én Stephan Lösch és Masaly Ilona fia, akit magyarosan Istvánnak írnak. Mindig lángoló magyar érzés jellemezte életében. Középiskoláit befejezve 1909-ben felvételét kéri a lazaristák gráci szemináriumába Tüdőbaja a következő évben távozásra kényszeríti. A gyógykezelés látszólag eredményes. Újra megkísérli a szemináriumi életet, de hamarosan a budapesti Erzsébet-szanatóriumban találjuk, ahol féltüdejét elveszíti. 1912 végén makacsul visszatér a szemináriumba és 1914-ben el is jut Grácban az örökfogadalomig. A főiskolán nagynevű professzorokat hallgat. 1918. jún. 24-én szentelik pappá. A gyenge egészségű ember a misszióspapi pályán kemény életre és munkára vállalkozik. Az isztambuli Szent György-kollégiumban kezdi működését. Itt csak egy évig maradhat, mert 1919-ben ideiglenesen bezárják az intézetet. Kis odisszea volt eljutni hajón Triesztbe. 1920 végén az önállósuló magyar rendtartomány első tagjai között kerül Budapestre. A Nagyboldogasszony úti házból jár népmissziókra. Féltüdeje ellenére hatalmas hangja betölti a legnagyobb templomot is. Tud a nép nyelvén, szívesen hallgatják. Főleg azonban mint gyóntatót és lelkiigazgatót értékelik nagyra. 1925-28 között a drávaparti Lakócsán működik. Ekkor merész lépésre szánja magát: Párizsban külföldi misszióra jelentkezik. Kínába küldik. Kiangsi tartomány Kingán nevű városában a regionális szemináriumban tanít, igazi nemzetközi együttes tagjaként: a holland rektor mellett francia, olasz, amerikai tanárok, két bennszülött világi pap és ő, a magyar. De lelkesedése több, mint szervezetének ellenálló képessége. Egészsége megroppan, ami lelkileg is leveri. Vissza kell küldeni Európába, öthónapos pihenés újból helyrehozza. 1931 — 1956 között otthon működik: Szobon, Piliscsabán, Budapesten, Lakócsán, többnyire mint házfőnök. Utolsó magyarországi állomása Sopronnémeti, ahol mint lelkész, majd mint nyugdíjas pap él hat évig. 1956 végén visszatér ifjúsága városába, Grácba. 3 évig szorgalmasan látogatja a magyar tábort, pedig lábai egyre nehezednek: csontporladásban szenved. Két botra támaszkodva lesántikál szobájából a gyóntatószékbe, ahol mindig akad munkája. Később szobájában keresik meg gyónói, főleg papok. Magától már lábra sem tud állni, de kedélye a régi, mindig optimista, fiatalos. A közösség a legnagyobb vigasza. Tolókocsiján elviteti magát az ebédutáni rekreációba és nagyon rosszul kell lennie, ha erről lemond. Élete utolsó hónapjaiban mégis el kellett hagynia a rendházat: Bécsbe került az irgalmas nővérek vezetése alatt álló aggok klinikájára. Itt halt meg aug. 23-án és a bécsi temetőben kísértük utolsó útjára. A szerzetescsalád, amit választott, a szegények szolgálatára alkalmas eszközökké igyekszik formálni tagjait. Lösch atya eljutott az egyszerű, jelentéktelen, de Isten ügyéért és a szegényekért mindig lelkesedő misszióspap ideáljáig. A régi iskola neveltje volt, az új időkhöz nem egykönnyen alkalmazkodott. Néha darabos tradicio- nalizmusa sokszor tréfálkozásra adott alkalmat. Az Egyház tanítását és fegyelmét elszántan védelmezte, de egyénileg senkit sem sértett meg, szemben sem, s legkevésbé a háta mögött. Mikor szobája csendjében, belefáradva istenes könyvei forgatásába vagy az olva- sómorzsolgatásba, az Exultet, vagy valamelyik lamentáció, vagy más liturgikus ének 7 97
