Szolgálat 9. (1971)
Halottaink - Kerekes István SJ (Maron József)
Egyszer meglátogattam. Nem volt otthon. Be kell vallanom, nem találtam én ott semmit az égvilágon, csak szegénységet. Azt mondta a házanépe, hogy ilyen embert még nem láttak: se nem eszik, se nem alszik. Ha nem kell kimennie valahová, beveszi magát a kápolnába és várhatják, míg kijön. De sokat mondott nekem ez a pár szó! Tamingból Dél-Kínába ment, majd rövid makaói tartózkodás után Formőzán kötött ki. Itt elöljárói szótárfordításra alkalmazták. Konok életszentséggel hat évig bírta ezt az áldatlan munkát, miközben a taiwani nyelvet is gyúrta, hogy vissza tudjon kanyarodni az apostoli mezőkre. Végre ismét megkezdhette az ugartörést. A legszegényebb partmenti lakosság halászai és sómunkásai lettek a hívei. Benne igazan megértő atyát találtak, aki érettük lett szegény, hogy Krisztussal meggazdagítsa őket. Sajnos nem sokáig élt közöttük. Mikor egyszer a nővérek gyóntatása után hazafelé sietett, motorkerékpár-karambol érte. Amikor a kórházban zúzódásait ápolták, az orvos előrehaladott szívbajt állapított meg nála. Ö azonban nem hitt az orvosoknak. A kórházból hazajőve folytatni akarta előbbi életmódját. De az egymásután következő rohamok eléggé tudomására adták, hogy a hajdani kemény életmóddal fel kell hagynia. Ui. minden éjszaka fölkelt egy keresztutat elvégezni és napközben, hacsak tehette, a kápolnában térdelve lehetett látni. Közben állandóan keményen böjtölt. A „szamár testvér“, vagyis teste most már nem bírta az iramot lelkierejével. A szívgyengeség minduntalan fuldoklási rohamokat idézett elő nála. Egyre-másra kórházba került, de mihelyt a közvetlen veszély elmúlt, hazakívánkozott. Arról természetesen le kellett tennie, hogy ilyen körülmények között visszatérjen hívei közé. Azért a központban kapott beosztást. Misézésen és gyóntatáson kívül minden munka meg volt számára tiltva. A prédikációt ui. olyan hévvel végezte, hogy ez nagyon kimerítette. De másrészt az ilyen életmód sem volt nekivaló. A jó misszionárius olyan, mint a fiákeres ló: mihelyt nem húzhat kocsit, odavágja magát és vége van. ö is 1969 január 17-e óta nem került többé vissza a kórházból. A sok injekció, ami a szívbajt gyógyította, a veséjét és a máját támadta meg. A végén egész teste felpuffadt. Saját bevallása szerint nem volt rajta hely az injekciók számára. A nagyhéten már csaknem állandóan önkívületi állapotban volt. Hithirdető szellemét mi sem világítja meg jobban, mint az, hogy még ebben az állapotában is csak taiwaniul beszélt. Végre ápr. 10-én este megszűnt lélegzeni. Ö volt az „utolsó mohikánunk": a hagyományos, kemény értelemben vett életszentség híve, aki nem „szőrmentén“ gyakorolta az önöldöklést. Egyházjogi kérdésekben nagyon járatos volt. Minden kérdésre megfelelt: ha azonnal nem tudott válaszolni, sokszor napokon át tanulmányozta a dolgot. Aszketikus ismeretei nemcsak elméletben, de főleg gyakorlatban ideális lelkiatyát képeztek ki benne. Fel is használták ezt a nővérek, akik közelről és távolról, levélileg is kérték vezetését. Nagyon jó hithirdető volt, hívei igen szerették. Ez akkor mutatkozott meg legjobban, amikor betegsége alatt messze vidékről, nagy áldozatok árán is felkeresték és elhalmozták ajándékaikkal. Mi bajtársai is sokat vesztettünk benne. Megértő lelkiatyát, készséges gyóntatót, akit mindig meg lehetett találni. Főleg pedig égbekiáltó jelet a jelen forrongó kor zűrzavarában. Legjobb barátja, P. Horváth, csak „Szent Kerekes Istvánénak titulálta. Azt hiszem, nem tévedett. Egész élete istenkeresés volt. Most reméljük rátalált. Maron József 96
