Szolgálat 9. (1971)

Eszmék és események - Árpádházi Szent Margit (1271-1971) (Temel M. Amata OP nyomán)

bántalmat jószíwel tűrni — ilyesmiben bőven volt része egyes kicsinyes vagy irigykedő társai részéről —, az egyszerű szolgálat cselekedeteiben felolvadni: egyszóval olyannak lenni, amilyennek az egyik vallomás csodálatos mondata jellemzi: „Eloszlott vala néminemű malaszt az ő orcájában és néminemű megért erkölcs az ő tekéntetében“.

Ennek a feltétlen odaadásnak ereje sugárzik lelkiségéből elsősorban. Margit a klasszikus-hagyományos értelemben vett misztika nagy képviselője szentjeink között. Ennek sajnos csak külső jeleiről van tudomásunk. Naplót nem vezetett, könyvet nem írt, élményeiről nem beszélt. Jellemző, hogy amikor egyszer a nővérek áhítatgyakorlataikról beszélgetnek egymás között és Margitot is megkérdezik: hogyan szokott imádkozni — ő csak hallgat és mosolyog. Nem képes szavakba foglalni Istennel való kapcsolatát és tudja, úgysem értenék meg. Csak sejtjük, hogy lelkiéletének középpontja a szenvedő üdvözítő volt: kedves imádkozőhelye a keresztoltár, mértéktelen vezekléseinek fő ideje a nagyböjt, a keresztrefeszítés története már kicsi korában lelke mélyéig meghatja — és az Eucharisztia: felejthetetlen a kép, amikor szentáldozáshoz járuló nővértársai álla alá ő tartja a kendőt, csakhogy minél tovább kísérhesse szemével az Oltáriszentséget. Ez az Istennel egyesült lélek nagy felkiáltójel volt korának — az is marad. Mert jó a világban élni, azt megszentelni és abból megszentelődni — és jó a világból kivonulni, ellene mondva „minden pompájának“. Mindakettő eleven gyakorlat volt az Egyházban mindig, és szükség van mindakettőre. A veszedelmes a harmadik — és sajnos leggyakoribb — típus: az, amelyik a világban élve kifelé sóhajtozik a világból, vagy a világból kivonulva önmagában őrzi tovább a világot. Margit odaadása jó példa mindakét félség ellen.

b) A szolgáló szeretet. Nem országos arányú alamizsnálkodás- ban nyilvánul ez meg, mint Erzsébetnél. Margit szegény, nincs semmije. Azt adja, ami a legtöbb és legnehezebb: önmagát. Mindazt az időt és erőt, ami a közvetlen istenszolgálat után megmarad, mások szolgálatára fordítja. Legfőbb gondja: a betegek. Ha róluk kell gondoskodni, akkor ez az órákig elragadtatásban imádkozó ember egyszerre csupa fáradhatatlan tevékenység. Vizet, húst (ezt a regula csak a betegeknek engedélyez), fát cipel a betegházba, nem egyszer megcsúszik, végigvágódik terhével a síkos téli udvaron. Éjszaka is fölkeresi őket: nincs-e valamire szükségük. Ugyanilyen gyöngédséggel közeledik a lelkileg megpróbáltakhoz is. Különös érzékkel tudja fölfedezni, ha valamelyik nővér levert, szomorú: máris ott van mellette, meghallgatja, megvigasztalja. Nem képes elviselni, hogy a szeretetet sérelem érje. Ha megbántják, ő siet a sértő után, ő engeszteli. Túlzás? Annak is láthatjuk. De talán valami más: a szeretet egyensúlyának finom érzéke és igénye. Nem az a fontos, melyik oldalon van a túlsúly, csak az, hogy a harmónia helyreálljon. Szolidaritásérzékének elemi erejét mutatja önkéntelen felkiáltása, mikor másnak valami nagy bajáról hall: „Bárcsak rajtam esett volna meg ez!“

76