Szolgálat 8. (1970)
Könyvszemle - J. Chr. Hampe: Die Autorität der Freiheit (R.)
az ellentmondások, ha nem volna fontos neki a hit. Másrészt ugyanilyen kényelmetlenséget érez a valóságos világnak, saját tudományának keretei között is. Értessük meg vele, hogy a hit nem ismerethalmaz, hanem személyes odaadás, akkor mindkét terhétől megszabadítjuk. — A „Hit és exisztencia“ az előző téma folytatása: a hivő ember magatartását világítja meg. Sz. Pál nyomán indulva Ábrahám alakjának remek elemzésében tárja elénk a hit lényegét: „exodus“ az, jövőre irányuló remény, súlyt ad a jelennek is, de nem áll meg nála: az emberiség őskoráig nyúlik vissza, biztonságát azonban csak a megváltással és Krisztus feltámadásával kapta meg. — A „Hit és filozófia" az újkori filozófia fejlődését elemzi. A filozófia azzal, hogy mindenáron az exakt tudományokhoz akart hasonlóvá lenni, teljes zsákutcába juttatta magát. A vallásnak ma le kell számolnia azzal, hogy többé nem ál! mögötte egységes és támogató értelmi, világnézeti hátvéd. De ez a „hontalansága“ nem idejétmúlt voltát mutatja, hanem korunk általános tudati válságának egyik jele. Világért se hódoljon be a hit is a pozitivizmusnak, hanem töltse be hivatását mint az emberi gondolkodásba fúródó, fölfelé mutató nyílvessző. — Végül „A világ jövőjét biztosító remény“ c. előadás megállapítja: korunk elsősorban jövőbenéző, előremutató korszak, a remény korszaka. De reményen ma nem vallásos erényt, hanem az embernek önerejébe vetett bizakodását kell értenünk. A mai ember nem Isten városát, hanem az ember városát akarja felépíteni. Ugyanakkor viszont visszaborzad azoktól a veszélyektől, amelyeket saját haladása magában rejt. A ragyogó megoldás: mi mégis, a hit szemével nézve, remélni merünk az emberben — mert az „ember" nekünk végső soron: Jézus Krisztus. Isten úgy akart az ember reményévé lenni, hogy ő maga lett emberré. így Krisztus példája nyomán reménységgé tudunk válni egymás számára és megépíthetjük az ember városát, amely azért olyan egészen emberi, mert egészen Istené. Kiemeljük még a szerző aforizmatikus készségét. Tömören fogalmazott, lényegszerű mondatai mélyen emlékezetünkbe vésődnek. Idézzünk néhányat: „Ma az evolúció tana mondhatni belülről válik az ember számára hihetővé és végrehajthatóvá.“ „A holdba vezető utat könnyebb megtalálni, mint az ember útját önmagához." „A kiürült ég még nem elég arra, hogy boldog földet teremtsünk.“ „Amint Isten csak emberen át jön az emberhez, éppúgy az emberek is csak Istenen át jutnak el egymáshoz.“ „A keresztény ember feladata: kitágítani az embervolt terét, hogy hely legyen benne Isten jelenlétének.“ S. M. Johann Christoph Hampe (kiadó): Die Autorität der Freiheit (A szabadság tekintélye). A zsinat jelene és az egyház jövője ökumenikus megvitatásban. München, Kösel, 1967. 3 kötet, 2056 oldal. Evangélikus lelkész, aki kétezeroldalas gyűjteményt szerkeszt a II. vatikáni zsinatról — nem mindennapi jelenség még korunkban sem. Ezen mérhetjük föl azt az örvendetes távolságot, ami a reformáció kezdetét a reformáció 450. évfordulójától elválasztja. A mű minden fejezete Hampe bevezetőjével kezdődik. A szövegközlő részben nemcsak az egyes zsinati dokumentumok szövegét találjuk, hanem az eddig legbővebb válogatást is a püspökök zsinati felszólalásaiból. (Hampe mint megfigyelő maga is résztvett a zsinaton.) Ezután következnek a kommentárok: a katolikus, protestáns és ortodox teológusok java szól a fölmerülő kérdésekhez, méltatja, értelmezi és bírálja a zsinati végzéseket, kiki a maga nézőpontjából, a keresztény pluralizmus és a barátságos eszmecsere szellemében. Terjedelme és jellege a munkát természetesen elsősorban teológiai műveltséggel rendelkező szakemberek számára teszi érdekessé, sőt nélkülözhetetlenné. De egy-egy tanulmányát haszonnal olvashatja a nem-teológus érdeklődő is. És a hatalmas vállalkozás maga is már lelkiismeretvizsgálati pont lehet: íme, a memkatolikusok ennyire látják a zsinat roppant jelentőségét — és hogy gondolkozunk róla mi magunk? 94
