Szolgálat 8. (1970)
Eszmék és események - „Miért vagy én lelkem szomorú... ?“ (E. H.)
írni, beszélni szerettem volna. Tanítani, oktatni sokakat, ezreket, mindenkit. — Tanulmányaim abbamaradtak. Nem mintha megbuktam volna. Magna cum laude minősítettek. Mások kevesebbel csillognak, tanulnak, írnak, szerepelnek. Miért gyújtottad az én lámpámat? Erdei fatelepeken tíz-húsz egyszerű hívőnek? A nyelvet csak törő kis gyermekeidnek? Igaz, néha fölállítottál a templom párkányára is. Ezrek itták szavamat és lelkesedtek értem. Átmenet volt . . . Frustratio talentorum? Elkótyavetyélése a Te ajándékaidnak? Vagy sacrificium talentorum ez? Mint mikor Pál két évig a börtönben volt? Mint aki három doktorátussal segédmunkás, némaságra ítélve? Adj Uram reményt, bízó, erős reményt, hogy Te jobban tudod. Hogy Pál csak vet, Apollo öntöz, de a növekedés, az eredmény egészen Rád tartozik. Te nagy határban szántsz és vetsz. Te tudod, kit hol és mit mikor használsz fel. Hol fekteted be talentumok áldozatát a Krisztus-test növekedésébe. Te megadott szívet kívánsz és nem a csillogó eredményekkel mérsz ... Vérző szívvel, emberi csalódások kínja között hadd tudjam: Boldog, aki Benned meg nem botránkozik . . . Engem akarsz, Uram, nem az eredményeimet? A szívem kell Neked, nem a sikereim? + De éppen ez a legmélyebb fájdalom, ez a legégetőbb seb, Uram! Mi lett ezzel a szívvel, mi lett belőlem? Megértem, hogy a világmegváltó eredmények elmaradtak. Mások, nagyobb adottságokkal éppen ilyen sorsra jutottak, és nekik bizonyára nehezebb. Magam is megcsóválom a fejem és szégyenkezem, ha hiúságom, nagyratörésem álmodozásán rajtakapom magam. De azt reméltem, hogy a belső öntudat megmarad. Azt hittem, ezt meghagyod, Uram. Bíztam, hogy az apostoli sikertelenségek, a külső áldozatok mögött én, a szívem legbelső mozdulásával, akaratom odaadásában mindig hű maradok Hozzád. Pedig itt történtek a legnagyobb tragédiák. Ó mennyire tudom, milyen igazak a rövid Confiteor szavai is az én vétkemről, az én igen nagy vétkemről! Culpa rubet vultus. Milyen orcapirulással nézek szembe a hívekkel a szembefordított oltártól, a szószékről! Hogy szeretnék eltűnni az élők földjéről, míg minden ki nem derül! Mennyit ártottam, akit azért küldtél, hogy áldás fakadjon a nyomomban! Mennyiszer estem el, holott a gyöngék támogatására, az elesettek fölemelésére küldöttéi! Hányszor látták, akik igazán megláttak és akik előtt a kegyelem mindenható erejét kellett volna megtanúsítanom, hogy én is gyönge vagyok, esendő, nyomorult és bűnös! Miért törted össze bennem ezt a legbensőbb öntudatot? 89
