Szolgálat 8. (1970)
Tanulmányok - Cserháti József pécsi püspök: Közös felelősség a püspök és a pap szolgálatában
engedelmeskednem, különösen akkor nem, amikor az egyik gyengébb helyről a másik még gyengébbre küldtek. Kérdésemre, hogy miben látja a zsinat után az engedelmesség fogalmának vagy gyakorlásának a régivel szembeni feloldottságát, illetve a vele konfrontált szabadság lényegét, csak ennyit válaszolt: az ún. „tisztességből folyó“ vak engedelmesség, amire neveltek bennünket és amiben felnőttünk, sokszor káros volt; a hatóság talán elérte vele adminisztratív, kormányzati célját, de sok papjának lelki szárnyalását, igazi kezdeményezési spontaneitását megbénította. A zsinaton annyit beszéltek a szabadságról, hogy ezek után az az érzésem, nem kell mindig és okvetlenül engedelmeskedni. Utolsó mondata ez volt: szeretném, ha a jövőben sorsom, munkám és a képességeimmel való gazdálkodás kérdéseibe én is beleszólhatnék. A jó papom és köztem lefolyt eme párbeszéd sommás alaptételeivel és ezek logikai összefüggésével vagy belső ellentétességével még sokat foglalkoztam utána is. Ma visszaemlékszem e papi magatartás pozitív és negatív megítélésének néhány vonására, többször is számba vettem azokat a szembetűnő hiányokat vagy mulasztásokat, amelyek a hatóság részéről olykor egy-egy jószándékú, kiváló tehetségű, igazi pasztorális vénával megáldott papi lelket talán a mérgezésig is megsérthettek. Most is bennem cseng az az egyszerű kívánság, amely minden jogászi okoskodáson túl oly magasztosan emberinek hangzik: „szeretném ... ha beleszólhatnék ...“ Mindezek elindították bennem azt a gondolatsort, amelyet a püspök és papjai közötti „tekintélyi és engedelmességi“ viszony problematikájának felvetéséhez, illetve megoldáskereséséhez hozzáfűznék. Biblikus-dogmatikai alapfogalmat keresünk A felvetett probléma megoldásának első feltétele nézetem szerint annak belátása, hogy nem egyoldalúan jogi vagy szociális struktúrájú kérdésről van szó. Kétségtelen, hogy az egész világ tekintélyválságban szenved. Valamiféle átragadás megállapítható egyházi oldalon is és éppen ezért le kell szögezni, hogy az egyházi tekintéllyel való szembehelyezkedés mögött is sokszor vagy legtöbbször lélektani okok, divatszerű jelenségek tömegvonzású dinamikája és kortörténeti fejlődési vagy visszaható szempontok állnak. Ezen nem kell csodálkoznunk, mert a múlt egyoldalúan és formalisztikusan tekintélytisztelő volt. Egyházi fronton csak a legritkább esetben találunk igazán alaposan megfontolt és megindokolt motívumokat a tekintély kikezdésében. Az eddigi tapasztalatok alapján azt is tényként kell elfogadnunk, hogy ha a tekintély és engedelmesség kiegyenlítődése vagy sarkított szembenállása kifejezetten csak jogi ambiensben, tehát jogi keretben maradna, akkor az ún. elégedetlenségek vagy kontesztálások nem egy esetben a jogosság elismerésének követelményével léphetnének fel. Hiszen 'maga a zsinat mondotta ki, hogy az egyház Isten népe és Krisztus titokzatos teste, tehát 6
