Szolgálat 8. (1970)

Halottaink - Pap József

egyszercsak furcsa módon egy sláger szövege ütötte szíven a gyárudvari hangszóróból: „A kerthez tartozik a rózsa, a tavaszhoz az enyhe szél ... te pedig hozzám tartozol!“ Egyszerre megértette: ő nincs egyedül, ö az Úrhoz tartozik! Életének így is van értelme!

Élete ezután nem volt más, mint figyelem és készség az eseményeken keresztül hozzá szóló Isten iránt. Megértette: hogyha Isten fia a fizikai munkát választotta magának, akkor neki is „ki kell üresítenie önmagát, felvenni a szolga alakját“, hogy egy legyen társai közül, hogy mindannyiukat üdvözítse. Megszereti az egyszerű embert. Egynek érzi magát velük, problémáikkal, nehézségeikkel. Próbálja őket felemelni. Szocialista brigádjában fokozza a jó munkaszellemet. Elrejti mély Isten-kapcsolatát, mert tiszteletben tartja minden ember szabadságát. De minden hajnali szentmiséjében az Úr figyelmébe ajánlja munkatársait. Amikor belép a gyárba, magában megáldja őket. Munkatársai nem tudják, ki ő. Csak azt, hogy a munkából mindig kiveszi a részét. Mindenkinek segít. Kétszeres kiváló dolgozó is lett. Szinte mindennap túlórázott, hogy kipótolja azok munkáját, akik könnyen vették a dolgot. Emellett otthon is sokaknak rendelkezésére állt. Egyszer, mikor valaki panaszkodott neki, hegy nem jut idő lelki dolgaira, így válaszolt: „Igaz, sok minden elmarad ... de mi akadálya annak, hogy ezek ellenére mindig jobban megszeressük az Urat? Ahhoz, hogy szeressük, mindig jobban meg kell ismernünk. Megismerni pedig tetteiből tudjuk. Ahogy most is működik értünk az eseményekben, az emberekben.“ Sokszor volt ő is úgy, hogy a fáradtság és kedvetlenség nyomasztó érzése alól a tíz körmével kellett kikaparnia azt az öt percet, amikor egyedül maradhatott az Úrral. De volt, amikor még ez sem ment. Akkor úgy tett, mint a hűséges kutya: miután jól kifutkározta magát, talán el is csavargott, lihegve, fáradtan odafekszik gazdája lábához és így bizonyítja hűségét és szeretetét. így alakult ki benne az a mély Isten-kapcsolat, hogy minden és mindenki Istenre emlékeztette. Vele, benne élt. Saját bevallása szerint reggeli szentmiséje ért a napjából a legtöbbet. Ilyenkor Isten mindig mást és mást mondott neki. Utána gyalog ment egy hosszú útszakoszon és imádkozta az olvasót, amit engedéllyel a breviárium helyett mondott. Az olvasó titkai mélyen hatottak életébe. Az ő életének színe alatt is megfogant Jézus, növekedett, megszületett, dolgozott, szenvedett és megdicsőült. Gyakran mondta: ő soha sincs egyedül. Az Úr mindig vele van. Mikor valaki megköszönte segítségét, azt válaszolta: „Dicsérjük az Urat!" Az Úrra! találkozott az élet legkülönbözőbb megnyilatkozásaiban. Az újságban, a rádióban, a tv-adóban. A könyveken, a verseken, a zeneműveken keresztül. A színdarabok, filmek szavaiból, képeiből mindenütt Isten üzent neki, — és ő megértette és másokat is megtanított erre. Az, ami sokszor elszakítja az embereket Istentől, őt hozzákapcsolta.

Nagyon figyelmes volt mindenkivel. Ha látta, hogy a háziaknak — ahol lakott és ahol mint igazi családtagot befogadták — szükségük van valamire, úgy állította be, mintha az az ő kívánsága, öröme volna, és így ők is ráálltak. így szereztek be mindenféle háztartási gépet, tévét, hűtőszekrényt, szerelték be a gázfűtést. A házigazda nem szerette, ha vallásról beszéltek neki. Nagyon értékelte, hogy „Józsika otthon kerülte ezt a témát". Pap atya példájával, imájával és csendes szeretetével mégis elérte, hogy halála után pár nappal — 30 év után — önként letérdelt a gyóntatószékbe.

Szerény keresetéből csodálatosképpen mindenre jutott. Komoly összegekkel segítette a rászorulókat, sőt környezetét is belevitte ebbe a lelkületbe. Lényének különös varázsa volt. Amikor az ember csak rövid ideig is beszélgetett vele, akár egyszerű hétköznapi dolgokról is, — az volt az érzése, hogy az Úrral találkozott.

Az utolsó években sokat szenvedett meszesedő gerince miatt. Mikor éjjel a fájdalomtól nem tudott aludni, gyakran felsóhajtott: „Uram, szeress, de ne ennyire!" Félt a megnyomorodástól, mert nem akart senkinek sem terhére lenni. Előre odaadta életét Istennek szeretetből, hogy akkor, amikor már erre talán képtelen lesz, ott legyen elhatározása Isten előtt.

101