Szolgálat 6. (1970)

Eszmék és események - Egres Odó: Dr. Brisits Frigyes

problémát, az embernek Istenre hangosságát olyan meggyőzően tudta szófényekkel hallgatóiba vetíteni, hogy egy-egy óra után szinte önmagától merült fel bennünk a kérdés: hol végződik az ember? Hol kezdődik az Isten?

Brisits Frigyest 1913 július 14-én szentelték pappá. Lehet, hogy az utókor a nagyszerű szónokot, a nagytudású tanárt fogja megcsodálni benne; önmaga szemében azonban mindig és mindenhol elsősorban pap volt. Papi élete volt örömének oka; nagy élet-pátoszának szentségi forrása, de „magányos, tűnődő gondolatait“ kellene megkérdeznünk, ha az Istenhez való legszemélyesebb viszonyáról csak valamit is meg szeretnénk tudni. Ez egy nagy szerelemnek féltve őrzött titka maradt. Rilke költői meglátása neki is életelve volt: a nagy lélek mindig a Legnagyobbat akarja szolgálni! — és Brisits Frigyes, a pap, egész életében hűségesen szolgálta isteni Mesterét. Elsősorban mint „minister Verbi“, szónoki tehetsége erre predestinálta. Szentbeszédeinek stílusa egészen egyéni volt; mindig ünnepi harangozás. A logikai felépítést és a szentirási megalapozottságot mindig háttérbe szorította az ünnep hangulata, amit a mondatok ritmikus lejtése, a szavak liraisága és a hang pátosza varázsolt hallgatósága köré. Aki vasárnapi szentbeszédeit hallgatta, az mindig ünnepi hangulatban és megszépült szívvel hagyta el a templomot. írói tehetsége a magyar lelki irodalmat is gazdagította; írt az Árpádházi szentekről, Assziszi Szent Ferencről és gazdag tartalmú imádságos könyvett adott ki, amellyel a magyar intelligenciának lelki igényeit akarta szolgálni.

1914-ben a budai Szent Imre gimnáziumnak, az ország egyik legelső iskolájának, lett a tanára. Ott a Rend legkitűnőbb tagjainak szerencsés milieujébe került; nagy tanárok és értékes tudósok társaságába. Sok ezer volt diákja mint a magyar hagyományok hűséges őrzőjére fog emlékezni rá. De a csonka országnak új európai helyzetéből és az irodalom-tanításnak az élethez való viszonyításából új probléma-területek adódtak, amelyek a magyar irodalom- történetnek kor-érzékléssel való átírását követelték. Ebből a kor-szükségletből született a felbecsülhetetlen értékű, felsőbb osztályos gimnáziumi tanulók számára szerkesztett Alszeghy-Brisits-Sik: A magyar irodalom története című tankönyv. A hatalmas tudású, de részletekben túlsókat időző Alszeghy Zsolt és az új Ízlésű, mindig cserkésziesen friss Sik Sándor között a középső név, Brisits Frigyes, tartotta egyensúlyban a kutató és a költő közti ellentéteket. Mint nevelő, Brisits hitt a nagy eszmék pedagógiai erejében; meg volt győződve arról, hogy a vallás, a hazaszeretet, az állhatatos munka és az emberiségnek közös céljai lelkesítő és egyéniséget formáló hatással tudnak lenni a fejlődő évek érzelmi viharaiban. Ki tudná elfelejteni azt a kora márciusi napot 1945-ben, mikor a nagy háború után, mint igazgató, a félig lebombázott iskola udvarán maga köré gyűjtötte tanári karát és diákjait — és a nedves hidegben a romok csak úgy visszhangozták azt ^iz emlékezetes „Emelkedjetek csatornák!“ beszédét? Ajkáról, párás lehelletben, fehéren jöttek az Istenről, az emberi sorsról, a haza szenvedéséről és az ifjúság köteles80